Sötét paripa száguld
az árnyas nyárfák alatt,
lovasa hajtja,
bár a ló már fárad.
De nem állhat meg,
mert farán ostor csattog,
az ösvényen itt-ott
élénk vércsepp csillog.
Előttük szürke mén,
ő is véres farral,
lovasa azt is
hajtja vadult arccal.
Nem bírja a szürke
megbotlik egy kőben,
lovasát ledobja,
hogy az csakúgy nyekken,
jön a sötét,
alig bírja szusszal szegény,
lovasától megijed
a szürke mén,
feltápászkodik, de
alig bírja már a lába,
de itt maradni már
nem mer szegény pára,
visszanyerít még,
hogy hallja még a sötét,
őt is verik,
ne hagyja, hogy növeljék a sebét,
de a sötét nem hall,
büszkén hordja fejét,
hagyja, hogy a másik lovast
utána kötözzék,
indulnak az úton,
a szürkét nem keresik,
az is indul tovább,
amint elhalnak lépteik,
de alig tesz pár lépést,
sikoly tör a csendbe,
s egy fáradt nyerítés
hallatszik el messze.
A szürke óvatosan
indul a hang felé,
és távolról látja,
fekszik a sötét mén,
lovasa és rabja
eltűnt az erdőben,
ő több sebből vérzik,
segítsége nincsen.
"Ezt akartad?"
Kérdi szánva őt a szürke.
"Én mondtam, hogy baj lesz.
Mit reméltél tőle?"
De a sötét nem szólt,
csak a szeme beszélt,
ő is bánja már,
de van-e még segítség?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése