BÚCSÚ

Szép ruhájából, mi megmaradt
reggel csendesen levetette,
itt áll most tépetten, kifosztva,
s fázósan megremeg a teste.

Ázottan kémleli rongyait,
alant a sok viseltes darab,
díszeit már görgeti a szél,
bőrén barázdát szántott a nap.

Álmát mégis féltve őrzi még,
nyár emléke olykor rátalál,
jajongva bár, felkacag kicsit,
de érzi: vár rá a fagyhalál.

Elmúlni készülsz most - látom én -
de legszebb így is te vagy nekem;
őrizem az álmaid tovább,
akácerdő - halott kedvesem.