Létezik mindenki életében egy ember, egy ember, akit megismer és soha többé nem tud elfelejteni. Egy ember akit keresni fog minden új ismerősében. Egy ember, aki megváltoztat mindent, egy ember akinek az emlékét örökké a szívében őrzi, egy ember, akit mindig fog szeretni...
22 évesen boldog, teljes életem van. Dolgozom, a barátommal vagyok, a barátaimmal találkozom. Elég mozgalmas életem van. Talán inkább zsúfoltnak mondanám...de néha mikor egy pillanatra megáll a világ, néha késő esti órákban, mikor az álom még nem talált rám...ismét eszembe jut Ő.
Bolondos, talán csalfa, de jó érzésű kislány voltam mikor megismerkedtünk. Áldottam és átkoztam azt a napot ezerszer, de ami akkor történt azon már változtatni nem tudtam. Vajon miért van az, hogy a szakításunk után 4 évvel még mindig gondolok rá?
Nagyon fiatalok voltunk mindketten, talán szerettük kínozni is egymást, próbálgattuk az erőinket, ki mennyit bír ki, ki mennyit visel el, ki mennyire szereti a másikat vagy éppen azt, hogy ki mit bocsájt meg. Játékszabály nem volt persze, azt majd az élet szabta meg, úgy, hogy gyermeklelkünk észre sem vette. Megcsalni nem csaltam meg soha...bár ez relatív...máson járt az eszem...más is tetszett... és ő ezt tudta. A szakításunk után hallottam, hogy Ő viszont megcsalt, de sosem szeretett mást rajtam kívül. Ti kik most ezt olvassátok, mondjátok meg azt, hogyha most megkérdezné tőletek egy idegen, hogy voltatok-e már igazán szerelmesek, úgy hogy másra sem tudtatok gondolni, mit válaszolnátok? Milyen nevet mondanátok? A szakításunk után 3 évvel Ő az én nevemet mondta. Nem is tudta, hogy nekem vallja be azt, hogy mindig is engem szeretett, ahogy azt sem, hogy sohasem bocsájtana meg nekem, túl sok a seb... Tudtam, végig tudtam, hogy ez így van, csak meg akartam győződni róla, választ kerestem arra, hogy miért, miért tette ezt...Aztán rájöttem, hogy én tettem és nem Ő, de sajnos késő volt. Olyanok voltunk, mint két mágnes, hol vonzottuk egymást, hol taszítottuk, miután megismerkedtünk soha többé nem tudtunk közömbösek maradni a másik iránt. 16 éves koromtól kísért ez a szerelem, 16 éves korom óta keresem a választ, de nem kapom.
Tavaly úgy döntöttem, hogy lezárom...és ezt csak vele kézen fogva tehetem meg. Ismét találkozgattunk, az én kezdeményezésemre. Életem legszebb hónapjai voltak azok, neki barátnője volt, nekem akkor lett vége a kapcsolatomnak. Nem szoktam ilyesmibe belemenni, senki barátjával nem kavarok, de Ő sokkal inkább volt az enyém, mint az a másik lányé. Úgy éreztem több jogom van hozzá, Ő hozzám tartozik. Nagyon sokszor találkoztunk akkoriban, mintha az a 4 év nem is lett volna, csak mi éreztük magunkon, hogy mások vagyunk, egyikünk sem volt a régi, belefáradtunk abba, hogy harcolunk és olyan jó volt megpiheni végre, megpiheni egymás mellett. Nem kellettek ígéretek és fogadalmak, amik úgyis elszállnak, amit megszegünk, csak Ő kellett és én. Egy álom kellett nekünk, amiből fel is kellett ébredni. Én is tudtam, Ő is tudta. Egy becsületes szakítást, egy becsületes búcsút akartam és végig becsaptam mindenkit. Tudtam, hogy nem lehetünk mindig együtt, ahogy azt is tudtam, hogy ennek vége lesz, de azt hazudtam magamnak és mindenkinek, hogy ez jó így nekem, pedig fájt, már hogyne fájt volna, mikor a befejezésre készültem, egy szép befejezésre. Első szakításunk egy sms-ben történt, Ő volt az, aki megtette: "Nagyon szeretlek, de nem tudom ezt tovább folytatni, inkább legyen vége".
Mai napig elevenen él bennem, ahogy az ágyon ülve, vizes hajjal olvasom ezt az sms-t, csak olvasom és keresem az értelmet. Majd hoppá, a következő pillanatban már repül is a válaszom: "Szerintem is jobb lesz így, pá". Igen, ezt válaszoltam. Ezzel lett vége, ezzel hagytam kilépni az életemből az egyetlen szerelmem, akit mindig szeretni fogok...és ez mindig fájni fog nekem. A búcsú most sem volt szép, talán nekünk nem is megy a búcsúzás. Csak annyi történt, hogy újból közel engedtem magamhoz, közelebb, mint addig tettem...megtettem azt, amit akkor nem, egy szerelmes éjszakával pecsételtem meg a kapcsolatunkat. Azután elköltöztem onnan, ahol addig laktam és nem válaszoltam a telefonjára, az sms-ére. Összejöttem a barátommal, tiszta lapot akartam kezdeni, de nézetek rám...mit tettem? Rá gondolok most is és még mindig szeretem...azon rágódok, hogy Ő engem már nem...igen, Ő volt az Igazi Szerelmem.
Tudjátok, nem az az igazi szerelmünk, akivel megöregszünk, akivel leéljük az életünk, aki a gyerekeink apja lesz. Nem, az Igazi Szerelemet sohasem öli meg a hétköznapok szürkesége, mindig egy varázs fogja övezni...mindig megmarad a tűz, mindig fájni fog, ha meghallod a nevét, mert egyszerűen annyiszor el akartad felejteni, vagy mert egyszerűen nem tudsz hozzászokni. Mindig valamiről eszedbe jut egy édes emléketek és mikor eltelik pár nap, hogy nem jut az eszedbe, valami jön, ami ismét rá emlékeztet. Mindig szeretni fogod és ezt néha nem is bánod, néha viszont nagyon fáj, de nem keresnéd többet, mert ez így van jól. El kell engedni...
Boldog párkapcsolatban élek, lassan már egy éve, azóta, hogy elengedtem a Szerelmem. Szeretem a párom, boldoggá tesz, talán ő lesz a férjem, a gyerekeim apja és majd együtt öregszünk meg. Viszont amíg a szívem dobog, nem fogom elfelejteni azt a fiút, akit láttam férfivá érni, akit láttam sírni és nevetni, aki örökre belém ivódott és a részemmé vált.
Nem akarok vele élni, nem is tudnék, nem lennénk boldogok, csak játszanánk a szerelem játékát. Az élet viszont nem játék, kell egy társ hozzá és mennyire fáj még ma napig is nekem az, hogy számomra nem Ő ez a társ...
Barbie 87.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése