ARE WE ALONE?

Egyedül vagyunk? Mostanában mintha megnövekedtek volna a párkapcsolati problémákat, magányt, egyedüllétet boncolgató fórumok. Vagy csak jobban figyelek ezekre, mert valahol engem is érint?Elfáradtam. Egyik lábam teszem a másik után, csinálom a dolgom. Elfogadom, van ami van. Nem merek megállni, lassítani. Pedig érzem, hogy elfáradtam. Ott bent. És ha megállnék, akkor nagyon érezném. Akkor valószínűleg leülnék. Erős vagy, meg tudod csinálni. Jobb ez így neked, ne is nézz hátra, és társai. Jók ezek a mondatok, tanácsok, csak valahogy mindig akkor jók, ha másnak adjuk.Viszont, most kapom. Magamtól is. Pillanatnyi, helyeslés motoszkál bennem, aztán megáll. Nem helyesel. Nem tud. Mert amit érzek, az nem jó, az a magány, a vágy, hogy legyen valaki, aki oda kucorodik mellém, csak úgy meglöki a vállam és azt mondja: hééé, megoldjuk.Így többes számban, MI. Persze, egyedül is megy, megküzdök én a 12 fejű sárkánnyal is, kardot is rántok ha az élet kekeckedik, megy ez nekem. De most elfáradtam.Még tudok mosolyogni, de érzem, hogy lelkileg, testileg elfáradtam.Nem kergetem, hogy legyen valakim, hogy legyen egy "pasim". Mert tényleg megoldok bármit, teszem a dolgom. Csak most úgy leült agyamra ez a kékes szürke köd, hogy egyedül vagyok. Most nagyon nem tetszik így. Depi? Hm... Lehet. Talán az ősz, talán a tájra ülő köd az agyamat is ellepi.Tartom még magam. Itt van a két csodám, amiért naponta hálát rebegek az életnek. Valami eszméletlen jó érzés, ha gyermeket nevelsz! Annyi szeretetet, amit tőlük kaptam, s kapok, azt a jót ami belőlük árad felém, megköszönni sincs elég szavam.És mégis? Valami nyughatatlan hiányérzet. Ezt nem enyhíti gyógyszer, csodaszer. Tudom én: ezt kell elfogadni, örülni annak ami van, s nem arra fókuszálni ami nincs. És mégis!Társ. Aki felemel a földről, engem és a terhemet, aki kicsit kiveszi a kezemből, s viszi, helyettem, velem. Társ aki tud szeretni, s mer szeretni, aki mellett én is merek szeretni. Aki meg mer érkezni hozzám.