December 24. Még ebéd előtt levittem a szemetet, ne szagosodjon itt a lakásban. A ház másik végében lakó nénike jön hazafelé, látszik rajta, nagyon elfáradt.
- Merre járt? kérdem tőle.
- Kimentem a páromhoz a temetőbe
- Gyalog???
- Nem, út közben ismerősök a szomszéd házból felvettek, ők is oda igyekeztek, és vissza is hoztak, de azért csak elfáradtam.
Nézem az arcát, mennyire törte meg az egyedül lét. Aranyos, kedves kis házaspár voltak, mindig együtt jöttek-mentek párjával, aki lassan már 2 éve hogy elment.
-Tudja kedves (mondja nekem) sütöttem és vittem neki a kedvenc sütijéből, és miközben eszegettünk, beszélgettünk. Most mondta el nekem, hogy ő érezte, hogy nem sok van már hátra nekünk, hát előre ment. Előre ment, hogy amikor majd nekem is eljön az idő, minden készen álljon odafönt, és ne akkor kelljen hirtelen rendezni a dolgokat. De most már minden rendben, várja, mikor megyek utána. Vár engem odafönt.
Nézem az arcát, a szemét. Egy olyan belülről fakadó, belső megnyugvás, békesség látszódik rajta, mint aki tudja!! hogy csak idő kérdése, és ismét együtt lehetnek, együtt lesznek élete párjával.
Hogy magányos napjait is a remény, az ismét eljövő boldogságba vetett hite tölti be, hogy azok után már sohasem fogják elengedni egymás kezét...
Nem tudtam mit mondani, de szerintem nem is kellett. Az ő kis lelkében minden rendben volt. Belém karolt, rám támaszkodot, elkísértem lakása ajtajáig.
Párja odafönt még másik 2 évet várt. Nyugodjanak békében, együtt, egymás mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése