Nézz csak bele ezüst tavamba, megmutatom, hogy ki vagy – szólt a mindent látó és érzékelő tükör az előtte álldogáló, tétova lánynak. Talán egy éve, talán pár évtizede lógott felakasztva az egyik földalatti kisvasút kopottas, tompán és sárgásan csillogó mázas téglafalán.
A lány meghökkenve nézett körül: vajon látják őt és a tükröt alagútban sietve közlekedő emberek? Úgy tűnt, a többiek saját gondolataikba merülve lépkednek, cseppet sem érdekelte őket a külvilág. Vagy a többi ember. Így a lány, szőke haját jobb füle mögé fésülve, arcán félig mosollyal, kíváncsian nézett bele a kék szempárba, mely egykor a sajátja volt. A sajátja is lehetett volna. Ugyanúgy nézett ki a formája, vágása, írisze, mint amilyennek megszokta. Valami mégis hiányzott. Közelebb hajolt tükörképéhez, hogy megtudja, mi az, ami nincs jelen. Csak szürke csillogást vélt felfedezni a tükörben.
- Látod? – kérdezte a tükör és átfutott rajta egy fénysugár. – Ez vagy te. Üres, szinte lélektelen szürke szempár vagy. Az élet elveszett belőled. Nézd meg magad. A szemed alján szarkalábak, a bőröd már csak viaszos sárga a tőled megszokott kicsattanóan jókedvű pozsgás helyett. Öreg vagy, és csúnya.
A szemrehányó kritika a lányt a lelke mélyén érintette, de csak ennyit suttogott oda:
- Valóban? – hangja fakó és ernyedt volt.
- Valóban. – emígy a tükör. Kis szünet után megkérdezte – Élsz te, úgy igazán?
- Élek. Igazán. – felelte a lány.
- Szeretsz te, úgy igazán?
- Szeretek. Igen, persze. Szeretek.
- Magadat?
- Magamat?
- Persze, ki mást?
- Miért kellene szeretni magamat?
- Hogy a szemedben élet legyen. Hogy a szemedben te legyél újra te.
A lány elgondolkozott.
- Magam lennék? De hát az vagyok. Azt hiszem, én vagyok.
- És aztán, te lány… Szeretnek?
- Persze, szeretnek.
- És te szeretsz?
- Mármint?
- Érzed a szabadságot, amit a szerelem szabadít fel benned? A ragyogást? Hogy bejárja a tested minden porcikáját a forróság, és bizsereg az ereidben a véred? Hogy tenni akarsz, hogy lenni akarsz? Hogy ha becsukod a szemed, akkor repülsz? Hogy ha becsukod a szemed, érzed az illatát, az érintését, hallod a hangját?
- Kellene?
- Igen. Muszáj lenne. – mondta a tükör, és úgy érezte, hogy szomorúságában megreped.
Egy szerelvény érkezett. A fémes csikorgás, ahogy a kisvonat lefékezett, hosszan és magasan sikoltott, és a sebes utazás szele is hamarosan megérkezett a megállóba, hogy kissé megpihenjen. A lány becsukta a szemét, a szorgos hangyákként hömpölygő tömeg magával ragadta. Úgy érezte, beszippantja valami. Valami, aminek az illatát és a hangját már ismerte. Ami a vérét száguldásra késztette. Nem mert felpillantani, nehogy elillanjon a varázs, ami ott állt előtte, ahogy kinyitotta szorosra préselt szemeit. Csillogó, mogyoróbarna szemek fonódtak egybe a pillantásával.
- Ismerlek. – szólalt meg a lány.
- Igen. Ismersz.
- Most már velem leszel?
- Mindig.
- Szabad lehetek?
- Csakis szabadnak szeretlek.
- Ha becsukod a szemed, te is repülsz?
- Igen, amióta ismerlek így teszek.
- Hol jártál eddig?
- Kerestelek.
Talán egy perc, talán tíz év telt el. A lány szeretett. Lopva sandított a tükör felé, akit korábban csak elszomorított, ahogyan elfogadta a szürke és tompa szemeket. A nemszeretemet.
- Jól van, most már csak így éld az életed. – suttogta a tükör és mégis megreped
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése