Bizonyára a legtöbbünk volt már olyan baráti poharazgatáson, céges összejövetelen, ahol a társaság, gondolkodás nélkül, beugrott a nagybőgőbe. A csapat ilyenkor úgy kezd el mulatni, hogy nem foglalkozik sem a várható hatással, sem a másnapi következményekkel, sem a költségekkel. Rendel boldog, boldogtalan, mindenki meg-, majd visszahívja a másikat, és mindannyiszor elhangzik a rövid mágikus mondat: „Kérem, írja a többihez!” A „többi” pedig csak gyűlik, hízik, ami csak akkor okoz gondot, igaz, akkor nagyot, amikor vége van a bulinak. Ekkor mindenkinek leesik a tantusz, hogy a végül hatalmasra hízott, horribilis számlát valakiknek ki is kell fizetnie. Na, ennek a számlának nem nagyon szokott gazdája lenni, mert mindenki úgy emlékszik, hogy nem ő, hanem a másik ivott sokat.
Előre elnézést kérek, hogy az ukrajnai háborút bármilyen összefüggésben egy mulatsághoz hasonlítom, de mégis alapos párhuzamot érzek a két jelenség között. Amikor ugyanis kitört a háború, és a Nyugat felocsúdott az első megdöbbenéséből, majd túlesett az ilyenkor rutinszerű verbális tiltakozásokon, felháborodásokon, jöttek a szankciók, majd a fegyverszállítások. Az előbbiben – az energiahordozók bojkottjától eltekintve – mindenki részt vett, de Ukrajna felfegyverzéséhez kevesebbek csatlakoztak, ők viszont annál lelkesebben. Sőt, egyes országok ott tartanak – ez már az USA-nál is felmerült –, hogy a végeláthatatlan fegyverszállítás lassan az adott állam, államok védekező képességét veszélyeztetik. S hogy ezzel mit értek el? Csak azt, hogy tovább tart a háború, és az oroszok lassabban, nagyobb véráldozatok és pusztítás árán érik el azt, amit alapból néhány nap alatt megkaptak volna.
De mire ment a Nyugat a szankciókkal? Az oroszok nem térdeltek le, mert egyrészt a háború kirobbantása előtt volt idejük felkészülni a várható nyugati válaszlépésekre, másrészt keleti irányba adják el azt, amit eddig az unió országai vettek meg. A rubel köszöni szépen, jól van, az orosz gazdaság is állja a sarat. S közben Európa? A szankciók bumerángként csapnak vissza, az árak, csakúgy, mint az infláció az egekben vannak, most már mindenki egyre jobban érzi, hogy a végén ez nagyon fog fájni. Mint a buliban, amikor a társaság felhörpinti az utolsó kortyokat, és jelzi, hogy fizetne.
Nem véletlen, hogy bár még a háborúnak nincs vége, mégis egyre több szó esik a költségekről. A legnagyobb költség Ukrajna újjáépítése lesz, egyszer, a tétel már most több százmilliárd euróra rúg(na). Brüsszel be is lengette, hogy a helyreállítást az uniós országoknak együtt kell majd fizetniük. (Erre mondom én azt, hogy egy frászt. Fizessenek azok, akik a háború elhúzódását a folyamatos fegyverszállításokkal elősegítették!) Maguk a fegyverszállítók is egyre többet panaszkodnak. A németek ott tartanak, hogy felélték a tartalék felszabadítható részét, a szlovákok pedig úgy nyilatkoztak, hogy bizony az Európai Uniónak (vagyis mindenkinek, így nekünk is) ki kellene fizetnie az Ukrajnának leszállított fegyverek árát. Pozsony összesen mintegy 130 millió euró kártérítést szeretne kapni.
Na bumm. Itt tartunk most, de ahogy haladunk előre, egyre többeknek lesz világos, hogy a „borgőzös éjszakának” egyszer vége lesz, és valakinek ki kell fizetnie a számlát, különben a kocsma (a konkrét esetben Ukrajna) csődbe megy. Nagy kérdés, hogy Ukrajnáért ki mennyi áldozatot lesz majd hajlandó hozni. Csak nehogy az legyen, hogy ha a mór megtette, akkor mehet is. De ez egy másik történet lehet, kis idővel később. Most még ott tartunk, hogy a csapat ész nélkül rendel, bár egyre többet gondol a számlára…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése