Fényeslitke, 1979 májusa van, langyos tavasz simogatja az ébredő falut. Reggelente eső permetezi a határt. Korán, az álmos csorda patáitól kopog az utca köve, az aszalt bőrű, sokak által becsült cigány ember pattogtatja ostorát, néha kurjant, nyekereg az ócska biciklije. Mellette trappol két borzos kutyája. A nagy bamba jószágok őgyelegnek. A főkolompost követik a többiek.
..............................................
Félelmetes a csordával szembemenni az utcán. Félek.
Végre elmentek.
Indulok a hétévesek magabiztosságával én is. Hátamon batyu. A batyuban víz, szalonna, hagyma, meg kenyér. Az iskola felé veszem az irányt, a pályán gyülekezünk.
Megyünk a Tiszához! Madarak és fák napja van. 🙂
Gyalog megyünk. 🙂
A kicsik gyalog szoktak menni.
................................................
Már régen úton vagyunk...egyre jobban süt a nap, igyekszünk az árnyékos oldalban haladni.
A piros vizeskanna fedeléből a tanítók megitatnak minket, aztán a töltés oldalán kapaszkodunk fel.
- Mikor érünk már oda? Hol van már a Tisza?
- Nemsokára, kitartás-hangzik a biztatás. 🙂
A viszontagságos hosszú séta jutalma a csodálatos árnyas, madárcsicsergős Tisza part...
Ponyvás katonai autók, kiskatonák, szálló füst, üstben fövő gulyás, akadályverseny, kézigránát, kúszófolyosó, fára mászás, stabil oldalfekvés, szalonnasütés, számháború, erdőben csámborgás, Tiszában gyönyörködés...csaláncsípés. 🙂
Erről szólt a nap. Este mocskosan, füstösen, kormosan és boldogan értünk haza...ezek az alkalmak kitartásra, alkalmazkodásra, együttműködésre, a természet megismerésére, szeretetére és megbecsülésére, az együttlét örömére tanítottak minket.
Szép volt, jó volt, igaz volt! 🌷
..........................................
Dia mesél
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése