MISERY

Vajon hány hat éves kisfiú álmodik hazánkban arról, hogy milyen jó lenne egyszer hétvégén is jóllakni? A közelmúltban vasárnap délelőtt az egyik alföldi nagyvárosban, barátaimmal ételt osztottunk a nehéz sorban élő embertársainknak. Tudni kell, a szociális ellátórendszer hétvégén és a többnapos ünnepek alatt szünetel, nincs semmilyen lehetőség arra, hogy azok, akiknek nem telik ételre, legalább naponta egyszer tudjanak enni. Az ételosztáson-mint sajnos mindig--most is hosszú sor állt. Megfáradt, elgyötört emberek, szomorú szemeikben a reménytelenség. Sokuk úgy érzi, hogy számukra már nincs esély, hiszen kivert kutyaként élik a maguk sivár, kilátástalan életét. Ott álltak a sorban az egykor szebb napokat látott kisnyugdíjasok, a munkanélküliek, akiknek ugyan még van hol lakniuk, de már a rendszeres ételre nem telik. Szomorú volt látni a gyermekes családokat, akik szégyenkezve álltak a sorban, restellik a nyomorukat, hogy nem tudnak gyermekeiknek hétvégén enni adni. Nagyon sokan azok közül akik várták az ebédet már évek óta az utcán élnek, jövedelem nélkül próbálnak amíg lehet, életben maradni. Többségüknek esélye sincs arra, hogy az élet napos oldalára kerüljön.Kiszolgáltatottan tengődnek egyik napról, a másikra. Számukra a hétvége, vagy az ünnepnap csak azt jelenti, hogy nem tudnak mit enni. Szülei mellett állt a sorban egy hat év körüli kisfiú, aki lehajtott fejjel, halkan válaszolgatott a kérdéseimre. Megtudtam, hogy még óvodába jár, ahol kap ellátást, hétvégén azonban gyakran nem lakik jól , mert a szüleinek nem telik ennivalóra. A szülők -akik rendszeres vendégek--elmondták, hogy munkájuk nincs, segélyekből próbálnak megélni. Kevéske pénzüket képtelenek beosztani, hiszen a rezsi az szinte mindent elvisz. Szerényen élnek, minden fillér kiadást kétszer is meggondolnak, de hiába, bizony hóvégére üres a bugyelláris. Figyelik, hogy éppen hova tudnak menni ennivalóért, ahogy mondták, szerencséjükre vannak még jó emberek, akikre számíthatnak. Hogy mi lesz holnap, erre ők nemigen mernek gondolni, minden erőfeszítést megtesznek azért, hogy kis családjuk együtt maradjon. A kisfiú, mikor már elfogyasztotta az ebédet elárulta, hogy szereti a focit, kedvenc csapata a Real Madrid. Azóta is sokszor eszembe jutott, hogy vajon milyen jövő vár erre az értelmes tekintetű, szomorú szemű, félszeg fiúcskára? Lesz e erő benne arra, hogy kitörjön a mai helyzetéből, képes lesz e saját tehetségéből jobb életet élni, mint ma a szülei? A választ nem tudom, de hiszek abban, hogy a jövő Magyarországa nem a kiváltságosok, a született előjogok országa lesz. Akkor talán ennek a gyámoltalan kisfiúnak is megnyílik egy jobb világ reménye. " Köszönöm bácsi, hogy enni adtak, finom volt " mondta búcsúzóul, amikor szüleit kézen fogva elindultak ,lassan bandukolva a szokott úton, hazafelé. Az úton, ami most -még?--a kilátástalanság útja.Vajon mi lesz ebből a kisgyermekből? Szeretnék egyszer, pár év múlva találkozni vele, megtudni, hogyan alakult a sorsa. Miközben azon gondolkodtam, hogyan is tudom visszaadni a a történteket, sikerül e hitelesen bemutatni napjaink magyar valóságát, előkerültek a napra pontosan egy évvel ezelőtt készült képek, az akkori ételosztásról. Szemmel is látható, hogy a sor az bizony nem lett kisebb, sőt...! A szegénység, a nyomor szép lassan szedi áldozatait. Napról, napra növekszik azok száma, akik önerőből képtelenek sorsukon jobbítani.Számukra marad a reménytelenség, a kirekesztettség. Vajon hány hat éves kisfiú álmodik hazánkban arról, hogy milyen jó lenne egyszer hétvégén is jóllakni