"SO LET ME LOSE YOU DIAMONDS..."

"Hagyd hát gyémánt, hogy elveszítselek..."

A cím egy sor a közös dalunkból. Pár sor az életemből, néhány mondat az emlékeimből. Hogy miért? Csak úgy. Olvasok ezt-azt, beszélgetek emberekkel sokmindenről. Ez most kikívánkozik belőlem. Talán az elengedésnek egy formája ez. Ha valakiben nem tisztázott a fogalom, hogy mi is a SZERELEM, íme egy kis rávilágítás. Tizenéves kis csitri voltam fél lábbal a sötét rocker korszakomban. Két éves elég fura kapcsolaton voltam túl. Hogy miért fura?! A srácnak üldözési mániája volt: szerinte minden pasi engem nézett. És ez még hagyján, mert a világ összes pasijának neki is akart menni "azőbarátnőjétnebámulják" címszó alatt. Szerinte a legjobb időtöltés, ha a szobában vagyunk, mert akkor senki nem láthat. (Ez komoly!!) Ezért volt fura. Szóval, eme két éven túllendülve éltem életemet. Barátnőztem, hétvégén buliztam, bandáztam, hétközben iskolapadban kókadoztam, és mindezek mellett kerestem a nagy szerelmet. Iminek hívták a fiút. Ismerősök által bemutatva találkoztunk közös szórakozóhelyünkön. Sokat beszélgettünk. Vagy csak ő beszélt és én néztem? Igen, inkább. Mosolyogtam és gyönyörködtem benne. A szempilláján át a homlokát, a fogait, a meseszép hosszú szőke haját, a testalkatát, a bakancsát, mindenét megvizsgáltam és rájöttem: szerelmes vagyok. Ott aznap este szerelmes lettem. Hosszan, több hónapon át kerülgettük egymást; közösen ütöttük el szabadidőnket. Imádtam őt. Fogalmam sincs hogyan, de egyszer megtörtént az első csók. Nem ám a "faljukfelegymásarcát" stílusban. Minden érintést imádtunk. Fogtam azt a kezet, amire a legjobban vágytam. Kijelenthetem: én voltam a világ legboldogabb embere. Másnap jött az sms, mindenféle romantikus írás. Emlékszem éppen sepregettem a ház körül (anyu utasításba adta ki) és miután elolvastam a sorait szó szerint ráfolytam a seprű nyelére. Öleltem a seprűt és állni alig bírtam. Már akkor imádtam Őt! A következő évek olyan élményeket hoztak nekem, amiket soha nem feledek. Megéltem azt, amit a fantázia elképzelhet. Megpróbáltam megfogalmazni, de nem tudom... Minden nap egy élmény, egy emlék. Mintha egy madár felkapna és repítene, hogy világot lássak. Az élet annyira sok ismeretlen területén jártunk együtt, felsorolni nem tudom. Tanultam tőle. Már tudok emberben bízni. Bármi ismeretlen étel került elénk az volt az első, hogy vettünk és ettünk belőle. Semmit nem utasítottunk el. Mindig csak újabb és újabb dolgok követték egymást. Olyat tettünk, amit soha többé nem mernék, de akkor??! Nem volt ami megállítana minket. Listát írtunk arról, hogy milyen extrém helyeken szeretkeztünk. (Mára már csak nevetek rajta. És hüledezem.) Hosszú listára gondoljatok. :) Kézzel készítettünk egymásnak apróbb ajándékokat. Varrattunk magunknak egyforma ruhákat. Ő olyan volt, mint senki más. Megtanított arra, hogy semmi nem lehet "ciki". Ha Ő nincs, akkor másmilyen ember lesz belőlem. Ő a legjobb ember, akit az utamba sodorhatott az élet. Soha nem drogozott, a cigiről is ezer módon próbált leszoktatni. Ezer dologba belekezdett és végig is csinálta őket. És vitt magával, hogy lássam. Mert fontos voltam neki. Ezek mellett szenvedélyesen tudtunk veszekedni és kibékülni, reszketni a másikért. Az évek alatt többször "szakítottunk", de minek?! Az összes létező barátomat otthagytam miatta. Összejöttem valakivel (oh, egyik cukibb volt, mint a másik, mind jó emberek voltak), de egy hét múlva már dobtam a srácot Imi miatt. Mert nekem csak Ő kellett. Volt, hogy másfél évig jártam egy pasival, folyamatosan csaltam Imivel. Szégyen vagy sem, akkor meghaltam volna érte. De szerettem az akkori barátomat is. Így amikor kerekedett egy szabad estém vagy hétvégém, azt Imivel töltöttem. Amíg nem jártunk neki is akadtak barátnői. Büszkeségből soha nem írtam rá, köszönni se nagyon köszöntem neki. Haragudtam rá. Majd mindig, mindig, mindig volt egy sms, egy e-mail, ahol jeleztünk a másiknak, hogy "nálam maradt az ..." akármije. :) És találkoztunk. És mindig, mindig, minden egyes alkalommal egymásnak estünk. Ő dobta a csaját, ha volt neki, én a pasimat, ha volt. Számtalanszor összejöttünk, civakodtunk, szakítottunk, utáltuk egymást, majd üzentünk, találkoztunk és kibékültünk. Így teltek a hónapok, évek. Ekkor már az ötödik évünket tapostuk együtt. Ez volt az igazi "se veled, se nélküled" kapcsolat. Bár, se nélküled volt ez igazán. Majd fontosabbá vált a karrierem. Nem akartam kapcsolatban lenni vele, mert nyűg lett volna az újabb veszekedés, így hivatalosan nem jártunk. De ettől függetlenül az összes éjszakát együtt töltöttük. Hol nála, hol nálam. Szenvedélyes szeretkezések követték egymást majdnem minden éjszaka. Voltak kivételek is, persze. Amikor beteg voltam. De akkor is együtt feküdtünk le, együtt keltünk, ápolt engem. Ha bánatos voltam akármi miatt, akkor is fogtuk egymás kezét és úgy aludtunk el. Lényegében minden este fogtuk egymás kezét, úgy merültünk álomba... Természetesen hivatalosan nem jártunk. Makacsságból, büszkeségből. Majd jött egy fordulat az életünkbe: nekem új munkahely, új lehetőségek, neki szintén munka, viszont ehhez másik városba kellett költöznie, messze tőlem. Egyre kevesebb alkalommal töltöttük együtt az éjszakákat (de ha együtt éjszakáztunk az újra és újra fantasztikus volt), majd nekem belépett valaki az életembe. Persze csak ismerkedtünk, tetszettünk egymásnak. Éreztem, hogy ő más lesz, mint a többi volt. (Igen, ha komolyabb kapcsolat kezdődik az életemben, azt mindig udvarlás előzi meg, ami több hónapig tart.) Az utolsó szenvedélyes éjszakánk után meztelenül feküdtünk a Hold fényében és mondtam neki, hogy tetszik valaki. Nem mondott rá semmit. Talán ekkor kellett volna lépnie, de nem tette. Ő készült elutazni, én már az új munkahelyemen húztam az igát. Emlékszem pont hívott a srác, hogy van-e kedvem vele találkozni, amikor éppen Imihez tartottam. Igent mondtam. Leugrottam Imihez. De már nem mentem fel hozzá. A ház előtti padra leültünk, szembe egymással. Cirógattam az arcát, a szemöldökét, az orrát, még egyszer végig csodáltam minden négyzetcentiméterét. Közben beszélgettünk a nagy semmiről. Körbepusziltam az arcát, megcsókoltam az ajkait, elengedtem a kezét és mondtam, hogy mennem kell, mert várnak. Ő bólintott. Majdnem megszakadt a szívem. Tudtuk, hogy vége. De most végleg. Ő nem lépett, nem kért, hogy menjek vele, én se akartam letérni az utamról (amin Ő indított el). Teltek a hónapok. Minden nap eszembe jutott. Minden nap. Nem jelentkezett, én sem. Közben összejöttünk azzal a bizonyos sráccal, aki mai napig a párom. Imádom Őt. Tűzbe mennék érte. Nekem már Ő a családom. Ő az első srác, akit nem hagyok el Imiért, akit nem csalok meg vele. Csúnya dolog ezt így kijelenteni, de igaz. Mára már Ő nekem a boldogság. Minden más vele, igaz tizenéves sem vagyok már. Családalapítást tervezünk. Bár, ő már első percben megmondta nekem, hogy ő nem hónapokra keres barátnőt. És eddig minden percben ezt az állítását bizonyítja nekem. Imivel azóta egyszer találkoztam. Hívott a szokásos dumánkkal: valamim nála maradt. Menjek le érte. Szörnyen sokat vaciláltam, hogy menjek-e. Ugyebár eddig MINDIG ugyanaz lett a vége. Az ágyban kötöttünk ki. De elmentem hozzá. Meg sem pusziltam. Talán hozzá sem értem, már nem emlékszem. Eszméletlen vonzódást éreztem iránta, de gyorsan eljöttem tőle, mielőtt vétkezhettem volna. Megkönnyebbültem. Azóta névnap, szülinap esetén első vagyok, aki felköszönti, és szintén ő a legelső, aki köszönt. :) Ennyi. Annyi következtetést sikerült levonnom az egész történetből, hogy szerintem többféle szerelem létezik. Tizenéves koromban semmire nem volt gondom, akkor éltem át igazi önfeledt szerelmet. Annyi dolgom volt, hogy az iskolapadban üljek, de addig is csak róla álmodoztam... és iskola után szerelem a köbön. :) De huszonévesen már nem tudok csak a Nagy Ő-ről ábrándozni. Csekkeket kell fizetnem, főznöm kell, takarítanom, tankolnom, dolgoznom a melóhelyen, aggódnom a szeretteimért, betegségből kilábalnom, menni és csinálni... Már más kerül előtérbe. A párom megtestesíti a Tökéletes embert számomra. Becsülöm, tisztelem, szeretem, imádom minden négyzetcentiméterét, minden tettét, minden gondolatát. Soha nem volt ennyire harmonikus a kapcsolatom senkivel, mint vele. Imi pedig tudom, hogy gondol rám. Úgy, mint én őrá. Szerencsére messze tőlem. De akkor most ki is a Nagy Ő?! :) Igazán boldog embernek mondhatom magam, amiért úgy érzem jó úton járok. És ezt Iminek köszönhetem. Ha ő nincs, akkor most más ember lennék, mint amilyen vagyok. Ő a lehető legjobbat hozta ki belőlem. A lehető legjobbá kovácsolt. Ezért kedves emlék ő nekem. A régi szerelem, szenvedély, boldogság, és hála iránta. De ennyi.