EGY TAVASZON ...
A levél mindig a fához tartozott. A fa ágán egy apró gallyon kezdett el létezni, mint rügy, aztán kihajtott, üde- zöld levél lett. Napjaik együtt teltek egy tavaszon és egy nyáron át.
Életük egymástól függött. A fa éltette a levelet, a levél pedig a fát, és így jó volt nekik.
Éltették egymást… -----
Aztán a fa virágba borult, beérett a termés, majd leszedték az érett gyümölcsöt. A levél és a fa még mindig együtt voltak.
Aztán eljött a szeptember. A levél sárgulni kezdett, néhol bordó színt öltött, így egészen különleges árnyalatot kapott. Csodálatos volt… Aztán lehullott. A fűre hullott a többi levél közé. ------
Jól érezte magát a földön heverve; de itt már nem tartozott olyan szorosan senkihez, mint ahogy a fához tartozott. A fa szenvedett, hiányzott neki a lehullott darab. A levél is sokat gondolt a fára, de mégis szeretett ott pihenni a földön… de ő is érzett valami fájdalmasat, amit a fa elveszítése okozott neki. -----
Aztán elsétált a fa mellett egy zöld harisnyás láb, majd földre nyúlt egy hófehér kéz és magával vitte a levelet. Betette egy könyvbe, s most ott pihen tovább. Ott is jó neki, szereti a könyvet, a finom lapokat, melyek gyengéden simulnak testéhez, de minduntalan csak a fára gondol, arra, hogy milyen volt vele, mit érzett, amikor egymást éltették, s együtt teltek napjaik egy tavaszon, és egy nyáron át
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése