DROGOS A BARÁTNŐM

Valamikor év elején hasított belém a felismerés, hogy drogos a barátnőm, de sajnos még akkor sem ismertem fel, hogy mekkora is a probléma. Elbagatellizáltam a dolgot, és vakon hittem Neki, vakon hittem benne, hogy együtt, csupán ketten megálljunk a helyünk, és majd megoldjuk, mint annyi mindent. Emlékszem milyen jól esett, hogy fölismerte magában a függőséget, és hogy mennyire akarta, hogy javuljon a helyzet. Azóta Ő és én majdnem minden nap beszéltünk telefonon, hosszú időket, és ha nem hívott, tudtam, hogy baj van. Az első nekifutás nem tartott túl hosszú ideig. Talán két hét, de még annyi sem, aztán bujkált előlem, nem jelentkezett, mert ahogy később elmondta, szégyellte előttem. Pedig nem kellett volna, mert hiába győzött a drog, én támogatni akartam Őt, ahogy csak tudtam. Aztán a második nekifutás tartott a leghosszabb ideig. Másfél hónap volt körülbelül. Ezalatt Ő maga jelentkezett a drogambulanciára, ahol segítséget kért, és már pszichológusi segítséggel próbáltunk meg úrrá lenni a drogon. Az az igazság, hogy ekkor hibáztam. Úgy éreztem elég erős ahhoz, hogy tiszta is maradjon, mert őszintén csodáltam azt, ahogy napról napra tiszta marad, annak ellenére, hogy a drogos kis barátnője, akit most hadd ne jellemezzek följárkált hozzá. Kicsit féltem attól, hogy visszaesik, de sajnos nem tettem semmit, annyira bíztam az erejében, de sajnos hiba volt. Mégsem Őt hibáztatom, hanem azt a csajt, aki nem tartotta tiszteletben az ő erőfeszítéseit, hogy tiszta is maradjon. Láttam rajta, hogy annyira távol akar maradni ettől az egésztől, de valahol valami eltörött, és már nem tudom, hogy mikor volt még igaz a tisztasága, és mikortól hazudott. Mert sajnos átvert, engem, a párját, átverte a családját. Azóta sokszor úgy éreztem magam, mintha egy körhintán volnánk és kéz a kézben száguldanánk, mert ő azt hazudta, hogy tiszta, aztán bevallotta, hogy nem volt az, és én rettegve kerestem rajta a drogozás jeleit. Sajnos így sem vettem időben észre. Pedig így visszagondolva olyan egyértelműeknek tűnnek: kóros hirtelen fogyás, a szem jár ide-oda, a pörgés, a hirtelen érzelemkitörések, a bőre színének elszürkülése. Hinni akartam benne, hogy tudunk segíteni, de sajnos nem tudtunk. A barátnőmet hosszas huzavona és libikóka után végre sikerült szakértő segítségére bízni. A párja, (akit ugyanúgy megvezetett, mint engem) pár napja elvitte orvoshoz, ahol azonnal bent is fogták elvonókúrára. Egy helyre, ahol megpróbálnak neki segíteni, mert én sajnos elbuktam. Itt világosították fel Őt és a párját is, hogy mekkora a baj. Kevesebb, mint egy éve van, ha így folytatja. A szervei rámentek a "szipogásra", és csak remélhetjük, hogy nem akkora a baj még, és minden visszafordítható. Nem akarom elveszíteni a barátnőmet, és nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, és haraggal azokra, akik újra és újra visszarángatták. Most jó helyen van, ez az utolsó esélye. Annyira félek, mert ha megszökik, akkor ezt a kicsi reményt is elveszítjük, mint amennyi most van, és már nem fogják visszafogadni... Nem akarom, hogy meghaljon. Mostantól három hét, amíg nem beszélhetünk vele (és három hét után is csak a párja, és ő is csak a kapcsolattartóval, nem vele konkrétan) el van szeparálva egy olyan helyen, ahol hozzá hasonlóan függők vannak. Minimum fél év, de ha végre tiszta lesz, sajnos akkor sincs biztonságban. Ameddig ezek a "barátok" ott vannak, addig ő is folyamatos veszélyben van.. Tudom persze, hogy Ő is hibás, egyértelmű, mert rá nem tudták volna kényszeríteni, de úgy-de úgy haragszom ezekre a csajokra, hogy mindazt az energiát, amit a családja és én belefektettünk, pár szipogással, és némi kísértéssel tönkretették, és ezzel az életét is veszélyeztették. Sajnos ezzel a fél évvel olyan tudásra tettem szert, amit nem akartam, és ezt most megosztom veletek, hogy tudjatok rá fölkészülni, és tudjatok vigyázni a gyerekeitekre: Először is: - BÁRHOL BÁRMIKOR BÁRMILYEN formában megjelenthet a drog az ember életében, tévedés azt hinni, hogy csak bulikon "csepegtetik" az ember italába. Interneten megrendelhető sajnos és postán házhoz viszik a "csomagot". Nincs senki és semmi, aki ezt szabályozza - Ezek legtöbbje sajnos LEGÁLIS, még be sem tiltott szer, mert a törvényhozás nem tud lépést tartani a szintetikus anyagokat gyártók hosszú sorával - Ha az első jeleket észrevesszük családtagon, hozzátartozón, azonnal forduljunk segítséghez, mert ezekhez az anyagokhoz a függőség nagyon erős, és nagy a valószínűsége, hogy míg ez a barát, családtag még föl sem ismeri az állapotot, már komoly károkat okoz a szervezetében. - NEM ELÉG A SZERETET! Ehhez több kell, lehetőleg próbáljuk meg eltávolítani abból a közegből, ha ez nem sikerül, próbáljunk meg sokkal jobban odafigyelni rá, mert bármikor megtörténhet a baj. - ÉS A LEGFONTOSABB, VEGYÜK NAGYON-NAGYON KOMOLYAN, mert sajnos már az elejétől komolyabb a probléma, mint hinnénk. Bár visszaforgathatnám az idő kerekét, és már az elején elhozhatnám abból a társaságból, bár jobban odafigyeltem volna rá, bár... Bárcsak újra egészséges lenne... "Reggel van, azt hiszem január 27. Igen, most néztem meg a telefonomon. Egy újabb kibaszott vasárnap reggel. Ki kellene másznom az ágyból, de nem akarok. Két órája csináltam egy szurit, összefröcsköltem vérrel az ágyneműt, és elég undorító. Mindegy. Leszarom. Nincs bennem annyi erő, hogy felkeljek. Most jó itt ülni, egy cigivel a kezemben, és rajzolni a betűket. Imádom a tesóm ágyát. Tök kényelmes... De ha szerencsétlen tudná, hogy hány faszi fordult meg benne két hét alatt, tuti, agyon verne. Négy, ha jól számolok. Valamivel ki kell vernem a fejemből minden szart. Igazából nem tudom, jó-e ez nekem. Egyszerűen lemegyek a Lyukba, szétszedálom magamat, aztán felszedek valakit, felhozom, megdug, aztán kihajítom a picsába. Aztán jön az a kurva üresség, ami miatt be kell lőnöm magamat. Újra, meg újra. Mert az a szájbabaszott heroin mindennél jobb, és elűz minden rosszat. Az orgazmus egy szurihoz képest... felejsd el. Előző este a Lyuk pultosát hoztam fel, Máriót. Franc gondolta, hogy velem egy idős. Sokkal időssebbnek nézett ki. Neki is azt mondtam, mint mindenkinek, hgy 25 éves vagyok. Nem tehetek róla. Ilyen a természetem. Szükségem van rá, hogy kívánjanak a kanok, mert ettől van meg a Junkies-féle maszkom, az ál-önbizalmam. Hogy elhigyjem, és ezáltal másokkal is elhitessem, hogy sebezhettlen vagyok, és nincsenek érzelmeim. Amúgy meg... Nem tudom... Csak úgy lebegek, vagyok, abban reménykedve, hogy majd lesz valami. A bátyám itthagyott nekem 40 gramot, az testvérek között is 160 tisztességes adag. Mondjuk elgondolkodtam nem egyszer, mi lenne, hogyha betolnék egy egész gramot, aztán arra sem lenne időm, hogy kihúzzam a karomból a tűt, belealudnék az örök nemlétbe... Nem is tudom, hogy mitől érezném normálisan magamat. Asszem semmitől sem. Nekem már mindegy. Az egész világ egy szemétdomb. A suli is egy nagy rakás fos. Bejárok, mert nem akarom, hogy kibasszanak, meg a tesómnak megígértem, mert ez volt a feltétele, és így "hagyott rám" mindent. Meg itt van Tánya, aki húzni akar a "normális" dolgok felé. Kurvára nincsen ahhoz affinitásom, hogy ilyen kispolgári dolgokkal foglalkozzak, de be akarom bizonyítani, hogy én nem vagyok olyan lecsúszott, senkiházi narkós, mint a többiek. Mész a suliba is bemegyek, akkor is, ha szó szerint hánynom kell tőle. Ezek kívül, ha nem éppen ezekkel a marhaságokkal foglalkozom, be vagyok rosszulva fizikailag. Kezdek bajban lenni a táplálkozással Valami gebasz van a fogaimmal, mert ha édeset eszek, minden fogam fáj, és mive, gyakorlatilag csak édességet tudok enni, elég szar. Mondjuk egy fél óra után elmúlik. Valószínűleg vitaminhiány. Ha eszembe jut, beszedek valami vitamintablettát, de az lófaszt nem ér. Mostanában folyton fáj a hasam jobb oldala, és Máté felvilágosított, hogy ott bizony a májam van. Vacakol, mert módszeresen tönkreteszem. Elég idegesítő tud lenni, de különösen nem izgat. A karom begyulladt. Állandóan a bal karomat szúrkálom, és lett ott egy kurva nagy, gennyes seb. Ha nem ér hozzá semmi, nincsen vele baj, csak nem tudom a karomat rendesen hajlítani. Viszont ha rámjön a turkey, akkor leszarom, mennyire fáj, mert a jobb karomon képtelen vagyok vénát találni. Régebben képes voltam az örömre. Mostanra kiégtem, mint a közönséges teamécses. Minden új hajnalhasadás, és szívdobbanás új szenvedést ígér. Felszínes vagyok, egy színes cukormázzal fedett, belül rothadó vegetatív lény. Nem csak lelkileg, fizikailag is a béka segge alól integetek, és egyre tarthatatlanabb lesz az egész. A szervezetem kezdi tényleg beadni a kulcsot, és néha olyan fájdalmaim vannak, hogy azt kívánom, bárcsak meghalnék már. Majdcsak lesz valami. A következő, vagy majd az azt követő lövéssel megoldom.