WINTER

Télen Az az igazság, hogy az elmúlt jó 10 évben nem is volt igazán tél. Minden évben sopánkodtunk, főleg karácsony táján, hogy igazán lehetne fehér a karácsony, de valahogy sem a karácsonyok, sem a telek nem voltak fehérek. Télen Nem volt ez másképpen a mostani karácsonykor sem. Igaz, előtte esett egy szép nagy mennyiség, örültünk - még talán az is, aki egyébként nem szereti a telet -, de öröm ide, öröm oda, karácsonyunk megint fekete volt. Először elintéztük annyival - egymást vigasztalva -, hogy még jó, hogy az ikreknek nem ruháztunk be szánkóra. Nem olcsó ugyanis manapság a szánkó. Meg, hogy legalább nem kell annyit fűteni. Ámbár, a legkeményebb hideg pont akkor köszöntött ránk, amikor hó sem volt. Aztán eltelt a karácsony és mit ad Isten? Elkezdett esni a hó. Volt úgy, hogy elolvadt, de pár nap múlva újból ráeredt, és esett, esett, esett. Volt öröm. Persze, akinek naponta útra kellett kelnie, az kevésbé örült. Én a magam részéről örültem, nagyon szeretem az igazi, havas-fehér telet. Mindig a gyerekkorom teleire emlékeztet. És szeretek havat seperni, lapátolni is. Jó kis testmozgás reggelente. Az unokák is örömmel voltak, mert volt hógolyózás, hóember- és hóvárépítés, szánkózás. Etettük a madarakat, ámbár azt hó nélküli teleken is mindig megtettük. De így még hasznosabbnak éreztük etetésüket. Talán vidéken legszebb a tél. Városban előbb-utóbb csak piszkos hókupacok mutatják, hogy több hó esett, mint kellett volna. Ott inkább bosszúság. De vidéken, amerre a szem ellát, vége-hossza nincs a havas tájnak. Aztán nem mindenki engedheti meg magának, hogy családostul külföldre menjen telelni. Most itthon is bőven lehet hódolni a tél örömeinek. Gyerekkoromban, amikor még "normális" volt a téli szezon és biztosra lehetett venni, hogy a téli szünetben lesz hó, nem is akár mekkora, ebéd után csapatostul vonultunk a falu végén lévő dombra és már javában sötét volt, amikor kipirultan, csurom vizesen hazaindultunk. És milyen meghittséget sugároztak a házak: kéményeikből vékony, fehér füst szállt a csupa csillag ég felé, az ablakokból meleg fény jelezte, otthon vannak a háziak, és csend volt, olyan csend, hogy szinte hallani lehetett, ahogyan hullottak a hópelyhek. Otthon aztán a kályha közelébe kerültek a csizmák, levetett ruhák száradni, a gyerek meg forró fürdőbe. Fürdő után forró tea, aztán be a jó meleg dunna védelmébe. Éjszakára ugyanis nem fűtöttünk. Nagyanyám kelt fel elsőnek, kiszellőztette a konyhát, begyújtotta a kályhát, mire fel kellett kelnünk, már barátságos meleg várt bennünket. Nem is igen voltunk betegek. Édesanyám mindig azt tartotta, ha a lábunk meleg, akkor nem fázunk meg. Nemigen volt kesztyűnk sem, de nem is volt rá szükség. A hóember-építéstől, hógolyózástól piros-meleg volt a kezünk is. Egy vizes kötött kesztyű csak kellemetlen lett volna. Másnap aztán szikrázóan sütött a nap, a hó csikorgott a csizmánk alatt... Szemünkből még a könny is kicsordult a fehér ragyogástól. Szórakozásaink közé tartozott, hogy nedves nyelvünket odaérintettük a kilincshez. Egy pillanat alatt odaragadt. Ha valaki nem volt elég ügyes, bizony fájdalmas volt a kilincstől való elválás. A házak ereszén vastagra hízott jégcsapok lógtak, mint az orgonasípok. Egyet-egyet letörtünk, ha megszomjaztunk és azt szopogattuk. Aztán ott voltak a disznóvágások. Akkoriban a vágásra ítélt jószágot még szalmával perzselték. Még sötét volt amikor megszúrták a szerencsétlent, hozzáértéssel szalmával borították, meggyújtották, mi gyerekek körbeálltuk, melegedtünk és néztük, ahogy a sok pernye szállt az ég felé. A fekete pernyék néha összekeveredtek a szállongó hópelyhekkel. Szép volt, na! Szeretek elmerengeni régmúlt teleken. Persze, lehet, hogy az idő múlása megszépíti az emlékeket. Régi teleket, régi ünnepeket. De az első hóval még ugyanaz az izgatott érzés kerít hatalmába, mint gyerekkoromban, amikor nagyanyám jött örömködve: - Kislányom, esett a hó! Egy pillanat alatt felébredtem, szaladtam az ablakhoz, ráleheltem a jégvirágra és a keletkezett kis résen néztem, ahogy hullottak a kövér pelyhek. Mégis csak mások manapság már a telek. Felnőttként a vele járó gond is a miénk... Talán csak az unokák öröme az, ami átöröklődött az idővel. Kinézek az ablakon, látom a vastag, fehér takarót, felsóhajtok: - Azért lassan már jöhetne a tavasz...