A megszokás rabja
Ez a történet egy olyan emberről szól, aki mindig csak a megszokásainak élt. Sosem vállalkozott semmi új, izgalmas dologra, mert félt kilépni a biztosból, a megszokottból. Egyszer egy délutáni napon elindult szokásos sétájára. Útközben eleredt az eső, és kivételesen nem volt nála semmi védelmi eszköz ez ellen. Nagyon zavarta, hogy most el fog ázni, és nagyon elbújni sem tudott sehova. De ekkor meglátott egy kisgyermeket, aki hangosan nevetve ugrálva táncolt az esőben. Az anyukája próbálta őt elcsábítani onnan, de hajthatatlan volt. Ő csak szabad szeretett volna lenni abban a pillanatban, nem érzett veszélyt, vagy éppen hideg esőcseppeket. Örült az esőnek. Ajándékként tekintett rá, hogy vizes lehet. Mekkora buli elázni! Ezt látván elgondolkodott a történet főszereplője, hogy már csak ennyi is boldoggá tehet egy gyermeket, akkor őt miért nem? Ekkor rájött, hogy mennyire merev és csak szabályokat követő lett az évek alatt, pedig ő sokkal nyitottabb volt a játékos dolgokra, az izgalmakra, az új felfedezésekre. De most mégis valahogy semmi sem izgatja fel. Ezt követően megállt az egyre szakadóbb esőben, és hagyta, hogy mossák az arcát az esőcseppek. Hideg volt és furcsa érzés futott át rajta, de ott akkor valami más volt mint eddig. Hagyta, hogy a dolgok magától történjenek, nem ellenkezett. Megélte a természet adta kincset, ami tisztára mosta a gondolatait. Újból nem érdekelte, hogy csurom vizes lett. Nem azon agyalt, hogy hogy fog megszáradni a ruhája, hogy összepiszkolja-e a padlót ha hazaér, hogy reggel mosott hajat, stb. Abban a pillanatban elengedte magát a megszokás láncai közül. Pár perc volt, de ez idő alatt megfogadta magának, hogy néha kiáll az esőre, ha kezdené elfelejteni, hogy lehet így is élni: hagyni, hogy a lelkünk szárnyalhasson. Ha úgy érezzük kezdünk megüresedni, akkor rázzuk fel magunkat, mert sosem késő visszatérni oda, ahol igazán jó érzések lehetnek úrrá rajtunk! Ez az út pedig mindig a belső gyermekünkhöz vezet. Felnőttként a napi problémáink sem nyomhatják el az igazi gyermeki lényünket. Telhetnek az évek, eljárhat felettünk az idő, de a lelkünk frissessége, szabadsága kifelé is sugárzik. Ezért sose felejtsünk el egy kicsit önfeledten gyermeknek lenni!
Szeretettel: Anikó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése