Görög ország csodaszép, és olyan érzetet kelt az emberben, amit a legtöbben gyerek korunk óta nem éreztünk (vagy még akkor sem, de erre vágytunk): Minden rendben van. Nyugi van. Nem vagy útban senkinek, nem vagy egyedül, itt mindenkinek ugyan az a fontos: boldognak lenni, figyelni egymásra. Kedvesen, örömmel, és a legnagyobb természetességgel.
Amikor a reptéren egy pasi a rossz sorban állt a felszalláskor, és ezért azt választotta, hogy bevág mások elé, a görögök csak mosolyogva megjegyeztek neki valamit, és a pasival együtt nevettek a dolgon.
Vagy amikor el kellett busszal mennem a reptérröl egy másik buszpályaudvarra, és fogalmam sem volt hol kell leszálnom, de hallotta egy lány, hogy melyik megallóba megyek, és mikor egy korábbi megallónál mocorogni kezdtem, ő megszólított, hogy ne szálljak le, ez nem az még, ő is ott fog leszállni. Megmondta hol tudok átszállni, hol vegyek jegyet.....és ez csak kettő a sok apró, de olykor a mindent jelentő dolog közül, amikor az ember az útját járja, és érzi, tudja, hogy nincs egyedül.
Bár egy szál magamban indultam, végig egy társas játék volt. Fantasztikus utitársakkal, és egy pillanatig sem éreztem, hogy egyedül lennék, vagy hogy bármi nem úgy alakul ahogy a legjobb. Minden olyan mértani pontossággal működött, pont úgy, pont akkor voltak ott a dolgok, az emberek, a járművek, amire akkor épp lépnem kellett.
Tudom, ez a külső utazás a belső utam megnyilvánulása.
A saját magammal való kedvességem, sebezhetőségem (nyitottságom) megengedő, elfogadó, tiszteletben tartó hozzáállásom eredménye.
Mert ami bent, az kint. És azzal, hogy választottam egy utat, az univerzum támogat, ha hagyom. És én úgy döntöttem hogy hagyom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése