MIMOSA SOUL

Az utóbbi évtizedekben kifejezetten előtérbe került az érzelmek kifejezése, az érzelmek árnyaltsága, az empátia különösen fontossá vált. A túlérzékenység egyesek számára ma már megkülönböztetett értékkel bír. A valóságban azért ez bonyolultabb, de egy dolog biztos: az érzékenység az maga az élet. Míg a huszadik század második feléig a zajokra, szagokra, látványokra nagyon érzékeny embereket hajlamosak voltak a szakemberek akár a hisztérikus neurózis diagnózisával is ellátni, főleg hogyha azok kissé teátrális érzelmekkel nyilvánultak meg, az 1990-es évek közepén megjelent Elaine N. Aron amerikai pszichoterapeuta: „Szuperérzékeny vagyok?” című könyve, amelyet a túlérzékeny, a rendkívül érzékeny embereknek szentelt, azoknak az embereknek, akik még mindig a peremen voltak, vannak. Azóta már a túlérzékenyek, gluténérzékenyek, laktózérzékenyek stb. tábora is messzemenően megugrott, miközben a mindenféle allergia (is) robbanásszerűen terjed. Valójában a pszichológiai érzékenység gyakran rendkívüli testi bőr-, hallási,- vizuális és emésztési érzékenységgel is jár. Válasz az agresszív világra A mindenhol megjelenő wifi-vel megfigyelhettük az „elektro-túlérzékenyek” megjelenését, akik azzal „vádolják” a mágneses mezőket, hogy migrént, fülzúgást, izomösszehúzódást, álmatlanságot okoznak nekik. Ha tudományosan, bizonyítékokon alapuló kapcsolatot nem is állapítottak meg a tünetek és az elektromágneses mezők között, ma már a pszichiáterek sem tartják ezeket a személyeket képzelt betegeknek vagy eszelősöknek. Elfogadottá vált, hogy a többségnél vagy az átlagnál finomabb észleléssel, érzékeléssel rendelkeznek, vagy ily módon fejezik ki aggodalmukat, szorongásukat az egyre agresszívebb gépekkel, képernyőkkel, robotokkal teli világgal szemben. Ennek kapcsán jelent meg az utóbbi években pl. a „túlhallás” jelensége is, főként gyerekeknél. Saverio Tomasella pszichoanalitikus szerint: „A túlérzékenység lehet fájdalmas, nehézkes, de nem betegség: ez egy jellemvonás, egy létforma”. Rendkívüli vagy túlzott érzékenységként határozzák meg. De valójában ki tudja ezt mérni? Hogyan tudhatjuk az igazi mértékét annak, amit meg kell tapasztalnunk? Merthogy szenvednek a nagyon félénkek, a túl szerények, akik nem szeretik magukat nagyon megmutatni, az ingerlékenyek, a semmiért stresszelők, az aggódók vagy a dühösek, akik nem tudnak uralkodni magukon, vagy azok is, akik elpirulnak a legkisebb zavartól is. A mai „agilis” társadalmi élet pedig megköveteli az önkontroll ismeretét és alkalmazását, aligha tolerálja a kiszámíthatatlan reakciókat. A túlérzékenységet természetesen szavakban értékelik, de a valóságban nem feltétlenül. Mindannyian ultraérzékenynek és hiperemocionálisnak születünk, mert az első hónapokban rendkívül sok idegi kapcsolódásunk van. Ami pedig az érzelmekhez való viszonyulásunkat illeti, az aszerint épül fel, ahogyan azokat az elejétől fogva a környezet fogadja, figyelembe veszi, vagy éppen ellenkezőleg, tagadja, figyelmen kívül hagyja. Innentől függ majd, hogy mennyire könnyű vagy nehéz alkalmazkodni a váratlanhoz, az újdonsághoz, a komfortzónánk elhagyásához. Egy dolog biztos: a rendkívüli érzékenység inkább előny, ha művész, költő vagy gondolkodó valaki. Egy egyszerű madeleine (francia sütemény) - a valóságban pirítós - illatától, amely felébresztette az emlékezetét és a képzeletét, Marcel Proust úgy döntött, hogy keresni fogja „az elveszett időt”, gyermek-, és ifjúkorát. Az érzelmek kimutatása még mindig szégyen és gyengeség Férfiak számára: cselekvés és értelem; nőknek: könnyek és érzelmek. Kultúránkban továbbra is így oszlanak meg a szerepek, még akkor is, ha a síró ember képe egyre inkább felértékelődik. Közismert történet, hogy egy torinói útján Nietzsche sírva fakadt egy szerencsétlen ló előtt, aki a földre esett, és a kocsisa megkorbácsolta. Büszke harcosnak álmodta magát, nem törődött vele, annyira szenvedést okozott neki érzékenysége. A Current Biology folyóiratban 2019 januárjában megjelent, mindkét nemnél jelentkező fájdalomról szóló kanadai tanulmány szerint az úgynevezett erősebb nem az, amelyik leginkább kiszolgáltatott a fizikai fájdalomnak. A férfiakban az elszenvedett szenvedés emléke mélyebben gyökerezik. Ezért előre vetítik, ami még élénkebbé és ijesztőbbé teszi az egészet. Amíg el merik engedni magukat és jogot formálni a könnyekhez, az egy hosszabb folyamat, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a férfiak érzéketlenebbek a nőknél. Csak ők nem szenvednek attól a tilalomtól, hogy törékenynek mutassák magukat. Összeségében véve még a túlzott, zavaró érzékenység is létfontosságú funkció marad. És ugyanakkor ne feledjük, hogy az érzés az, ami életben tart és élővé tesz minket!