Ébren álmodom
Azt álmodom, hogy fénynek születtem,
Hogy beragyogjak mindent körülöttem.
Ott vagyok az anya vajúdásában,
Vele, ott várlak a szülõszobában.
Mögöttem a sötét foltok elrejtõznek.
Tudod, én érintelek meg legelsõnek.
Majd megsimogatom szülõanyád arcát,
ÉBREN ÁLMODOM---Fáradtságos de boldog mosolyát.
Lassan kitárom neked a kék eget,
E földön virágzó illatos réteket.
Idõvel megmutatom az elsõ betûket,
Eléd tárok egy új világot, a könyveket.
Majd én a fény az univerzumba hívlak,
Kíváncsian velem tartasz s én, bátorítlak.
Látod a holdat, a csábító csillagokat,
A verõfényes napot, az anyámat.
Kézenfogva kísérlek az elsõ megmérettetésre.------
Az elsõ vizsgáidra, az elsõ szerelemre.
A csalódásokra, az elsõ eltemetésekre.
Ha sírsz, megtörlöm a szemed,
Reményt adok, hogy újra kezdhesd.-----
S majd, ha eljön a végórád,
Ha belefáradsz, ha bevégesztetel,
Akkor is csak ott leszek én a fény,
Kézen foglak s mienk az ösvény!------
Végül, utóiratként megvallom:
Veled együtt éltem és ragyogtam,
Szemeidbe magam örökre beloptam,
Megerõsödtem, hogy veled együtt bukjam.
Én a fény, a bõséges de szerény.
Mert lehet észre, sem veszel engem,
Sikerült mindent úgy elrendeznem.------
Ebben az álomban nem vagyok más semmi,
Csak fény, ki csak veled együtt tud élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése