Sok sok évvel ezelőtti este van, a hosszú téli esték egyike. Kint sötétség és dermesztően hideg minden.
Idebenn duruzsol a kályha, odakinn a szél süvít, fékezhetetlenül bebújik a kéménybe és fütyülve jelzi, hogy ő az úr.
Olyan jó a ház menedékében, a konyha melegében. Anyukám paprikáskrumplit főz. Az ablakot belepi a leheletnyi pára.------
Ülünk az asztal mellett. A tesóm rajzol.
Apukám matekpéldát magyaráz nekem. Nem érti, hogy nem értem. Segít.
A türelem fogy.
Bennem a feszültség nő, annyira, hogy a grafitceruzám hegye bánja.
- Vegyél elő egy másikat!
- De nekem ez a kedvencem.------
- Jó...
Már veszi is elő a sokat tudó fekete nyelű bicskáját. Szétnyitja, és egy régi újságot az asztalra terítve szépen faragni kezdi az én kedves ceruzámat. Erős kezében lassan siklik a puha fán a bicska éle és szépen előbukkan a grafit. Néhány ügyes mozdulattal a grafitot is kicsinosítja, hogy megfelelő legyen a hegye az íráshoz.-------
Ez a néhány perc elég volt ahhoz, hogy kicsit megnyugodjunk. A magyarázat végül célt ért és én a következő példát már egyre ügyesebben, és önállóbban oldottam meg a meggyógyított ceruzámmal.
Mire a feladat végére értünk, a vacsora is elkészült.
Jó volt megélni a támogatást és a biztonságot, a melegséget, ami még ennyi év után is fűti a lelkemet.
Jó volt ezek után nyugovóra térni egy hosszú és viszontagságos nap végén.
Jó volt ezt most felidézni és újraélni.
......................
(Dia mesél)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése