Többször leültem, hogy akkor most megírom, ám az első néhány sor után mindig megakadtam.
Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy SOK. Így, csupa nagybetűvel, hiszen abban az egy életünkben amit szüleinktől kaptunk, nőként sok-sok helyen kell megfelelni. Néha talán lehetetlennek tűnik a feladat, pedig nem az.
Gyerekként nincsen nagy különbség a fiúk és a lányok élete között. Mindannyian óvodába, iskolába járunk, és hazaérve a másnapi feladatokra készülünk. Az első szembetűnő változásra kamaszkorban lehetünk figyelmesek, amikor édesanyánk már nem akar egyedül a konyhában lenni, és előbb kér meg minket bármilyen házimunka elvégzésére, mint fiútestvérünket.
Amikor elég idősek leszünk ahhoz, hogy elhagyva az otthon melegét külön költözzünk, akkor jövünk csak rá igazán, hogy mindaz, amiért Apa/Anya leszidott vagy megdicsért, mindarra amire éveken keresztül tanított, nem is volt hiába. Akkor nyernek értelmet ezek a dolgok, mikor a munkából hazaérve üres a hűtő, és nincsen kinek felróni, hogy miért?! Amikor a befizetetlen számlák miatt kikapcsolja UPC a televíziót és nem nézhetjük a kedvenc műsorainkat, immáron csak magunkat okolhatjuk. Mindezen dolgok akkor lesznek igazán érdekesek és nehezek, amikor nekünk kell megteremteni ételre valót, és a pénzt is nekünk kell kivenni a bankból, hogy a csekket befizethessük; és nem árt néha barátnők helyett/mellett kitakarítani a lakást, vagy kimosni a piszkos ruhát. Amíg pedig a postán állunk sorban a UPC csekkel a kezünkben és azon gondolkozunk, hogy vajon vettünk-e tejet vagy van-e még kenyér otthon, valahogyan meg kell találni azt a bizonyos arany középutat az életünkben, hogy se a szüleink, se a barátaink ne legyenek elfelejtve, ja, igen, és persze a munkahelyen is száz százalékosan kell teljesítenünk, mivel tudjuk, hogy sokan várnak a helyünkre.
Az összehangolást legjobb megtenni az előtt, hogy a nagy Ő belépne az életünkbe.
Az már egyszer igaz, hogy amikor ez megtörténik, az életünk fenekestül fordul fel, és nem lesznek fontosak sem a szülők, sem a barátok, sem az üres vagy éppen teli hűtő, csak az, hogy minél többet VELE lehessünk. Az egymást követő randevúk, szerelmes esték után szinte törvényszerű, hogy összeköltözzünk a szeretett férfival és ekkor kiderül szüleink jó munkát végeztek-e. Hiszen valakiről gondoskodnunk kell ezentúl. Már nem lehetünk csak magunk, és nem vonhatunk vállat az üres hűtő látványakor sem. Persze, most lehetne azt mondani, hogy miért én gondoskodjak róla, hiszen eddig is ellátta magát?! Ez így van, de csak azért, mert nem volt mellette senki. Alapvetően viszont bármennyire is kiharcoltuk az egyenjogúságot, a klasszikus férfi-női szerepek nem változtak. Belénk van kódolva a gondoskodás és a féltés. Attól a pillanattól kezdve, hogy összeköltöztünk a „hátramozdítónkkal” már nem csak a saját életünket éljük. Napközben tulajdonképpen minden változatlan: dolgozó fiatal nők vagyunk, délután, a munka végén azonban átváltozunk, és háziasszony lesz belőlünk. Agyunk az esti vacsorakészítésen, a mosatlan ruhákon, és az esetleges rendrakáson jár, amihez reggel nem volt kedvünk.
Azután egy szép napon szülővé válunk: a gyermekünk megszületésével együtt egy harmadik énünk is születik, nőből vagy anya lesz. Ismét újat tanulunk, és ennek az újnak is meg kell felelni tökéletesen, és teljesen. Ahogy babánk növekedni kezd feladataink száma is egyre több lesz. Amikor visszamegyünk dolgozni tulajdonképpen új dolgozóként térünk vissza. A kollégák is lecserélődtek. Már semmi sem a régi… Szembe kell néznünk a ténnyel, lehet, mi vagyunk a legöregebbek, ha nem is életkorilag, de azáltal, hogy fiatal anyák lettünk kikerültünk egy jól ismert „láblógatós” körből; vár ránk az otthoni munka a gyerek és a kedvesünk. Más értékrenddel élünk, sokkal fontosabb dolgok kötik le a figyelmünket, mint a munkahelyi pletykák, vagy a „Hová menjünk szórakozni a hétvégén?” kezdetű körkérdések. Ez persze nem jelenti azt, hogy anyaként eláshatnánk magunkat, nem élhetünk másnak mint a csemeténknek, és a férjünknek, de meg kell tanulnunk mértékkel élni.
A napi gondok mellett, amit a munkahelyen elviselünk a főnökünk, vagy néhány kolléga által, időt kell szánni a gyerekünkre, a házimunkára és este a férjünkre is.
Íme, ahogy én látom a női létet. Az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés, hogy a cikk írója egy sok mindent megélt érett nő. Nem így van, sőt alig fél éve, hogy összeköltöztem a kedvesemmel. Én igazán nem panaszkodhatok, mert Ő tényleg a tenyerén hordoz, akár az ágyba kapott reggelikről, akár a meglepetés házimunkákról legyen szó. Csak kívánni tudok mindenkinek, egy legalább ilyen lovagias, udvarlós férfit ebben a korban, amikor állítólag már ez nem divat, de a lelkünk mélyén vágyunk rá.
Eszter
