Ez a saját történetem, amely nagyon tanulságos és hasznos lehet másoknak. Megpróbálom leírni, hogyan is lehet egyedülálló anyaként egy reménytelen szerelem terhével élni a mindennapokat, teljesíteni a munkahelyen, valamint azt mondani mindenkinek, hogy igen, ez az én döntésem és megcsinálom...
Az én történetem egy hideg novemberi éjszakán indult Londonban. Szombat volt és mint minden fiatal, mi is szórakozni mentünk. Unalmas estém volt egészen addig míg a sok ember között meg nem pillantottam ŐT, és kék szemei el nem varázsoltak...azonnal odajött hozzám és bemutatkozott, együtt buliztuk át az éjszakát és én már remegve vártam a következő találkozást. Szerelem volt első látásra, részemről, és neki is... akkor ezt mondta és mindketten úgy éltük meg ezt a kapcsolatot, mint valami varázslatos csodát. Hát a következő közös hétvégénk is csodálatos volt, mesébe illő és megtörtént az amire mindketten vágytunk. Csodálatos volt minden pillanata... azt az érzést mai napig nem feledem és még mindig beleborzongok, ha rá gondolok, a csókjaira, az érintésére...
Majd ő hazament Magyarországra én meg maradtam dolgozni Londonba, és tudtam, hogy két hét múlva együtt leszünk... meghívott karácsonyra magukhoz. Mentem is boldogan és terveztem a szép jövőt... Talán nem kellett volna. Pár napja voltam náluk mikor kibökte, hogy nem szeret annyira, hogy együtt maradjunk... ez volt a hideg zuhany, de elfogadtam és nem erőltettem semmit.
Szép csendben elváltunk és reméltem hamar elfeledem, visszautaztam Londonba és dolgoztam tovább. Egészen addig a napig, amikor rájöttem, hogy gyereket várok... az Ő gyerekét, az egyetlen férfiét, akit szerettem.
El is mondtam a nagy hírt, amire ő csak annyit válaszolt, hogy neki nem kell ez a gyerek...
Mondtam, megoldom... de mint sejthetitek, nem tettem semmit, csak abban tévedtem, hogy ezt nem közöltem a kedves apukával... ő meg sosem kérdezett rá, pedig még párszor találkoztunk és barátok lettünk.
Ő ezt a témát lezártnak tekintette és engem is nagyon távolságtartóan kezelt, én meg szenvedtem, a titoktól, de soha egy pillanatig nem féltem a jövőtől... Az a kis élet, amit magamban hordoztam, erőt adott, hogy bármit elviseljek. Mikor eljött a szülés ideje, hazajöttem Erdélybe és a szüleim segítségét kértem... Egy szép augustusi délután megszületett a kislányom, Mirjám, és én felhőtlenül boldog voltam...
Aztán döntöttem és az édesapjával is közöltem a nagy hírt.... az enyhe kifejezés, hogy nem örült, de ezért nem is hibáztatom, nincs hozzá jogom! Majd eljött és meglátogatta a lányát és közölte hogy őt támogatja, de soha semmire nem számíthatok, mert nem kötelezi el magát. Én megnyugtattam, hogy nem is akarok tőle semmit. Elfogadtam, hogy nem szeret és hogy egyedül kell felneveljem a lányomat. Ennek lassan három éve. Azóta is egyedül nevelem a lányomat, néha találkozunk az apukájával... a kislányom igazi apja lánya, imádják egymást, nekem meg a szívem szakad meg, hogy látom, hogy a családomat nem tudom egybe tartani.
Mert közbe ráébredtem, hogy az egyetlen férfi, akire vágyom, az a kislányom édesapja és nélküle nagyon nehéz az életünk. De változtatni nem merek és az érzelmeimet mélyen megőrzöm a szívembe, minden erőmmel azon vagyok, hogy a lányomnak anyja és apja is legyek, pótoljam a kis szívében azt az űrt, amit az apja hiánya okoz.
Ez nem egyszerű, sőt néha pokoli nehéz... de a hálás kis mosoly az arcán, ami megjelenik mikor meglát, mikor megölel és azt súgja, hogy Édesanya téged szeretlek a legjobban, mindenért kárpótol és erőt ad ahhoz, hogy folytassam a küzdelmet.
És ha leszáll az éjszaka és ő már legszebb álmát alussza, átadjam magam a fájdalomnak és telezokogjam párnámat, valamint azért imádkozzam, hogy a kis családom együtt legyen és egymásban találjuk meg a boldogságot, amit egy gyerek nevelése adhat!
Kinga.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése