Elégia egy falusi temetőben.
Harang búcsúztat elköszönt napot,
bégetve tér meg a rétről a nyáj,
a fáradt pór is hazaballagott,
s az éjre és reám maradt a táj.
Homályba hull a sürvedő határ,
a levegőben ünnep csendje zsong,
csak még körözve zúg az éjbogár,
s aklokban kong az altató kolomp.
S repkény-benőtte tornyának fokán
rikoltoz még az álmatag kuvik,
a járkelőre, ki dohos zugán
zavarni merné, hol most megbuvik.
Ahol a gyep halmokra domborul,
bozontos szil- s tiszafa lomb alatt,
kisded sírjuk mélyében jámborul,
e hely szegény atyái nyugszanak.
Tömjénszagú hajnalszellő nesze,
zengő kanászkürt, kakas-harsona,
csicsergő fecske szalma-ereszen:
fel nem riasztja őket már soha.
Tűzhely többé nem lángadoz nekik,
gondot rájuk szorgos nő nem visel,
elébük nem szaladnak gyermekek,
fáradt arcuk csókkal borítni el.
Sarlójuk ért kalászt vágott sokat,
s hogy túrt a rögben ekéjük vasa!
Hányszor repült velük vidám fogat,
s markos csapásuktól hogy dőlt a fa!
Gőg ne gúnyolja hasznos mívüket,
házias lényük szürke fátumát,
a rang ne légyen tompa és süket,
hallván e zord paraszti krónikát.
Címer-hivalgás, pompa, hatalom,
s minden szépség, mely ezekből ered,
eléri végóráját egy napon;
a diadal-út is a sírhoz vezet.
Ne ródd fel, Hiúság, hibájokul,
hogy az emlék nem állít oszlopot,
s nem szólnak róluk márvány homlokú
csarnokokban dicsérő himnuszok.
A kósza lelket urna, mellszobor
volt otthonába visszacsalja-e?
Dicséretet meghall-e néma por,
csábszóra hajt halál süket füle?
E zugban tán olyan szív porladoz,
mely égi tűztől égett egykoron,
kéz, mely kormányra volt alkalmatos,
vagy mámort csalt ki érző húrokon.
De a Tudás idő-rótt lapjait
meg nem nyitotta őnekik soha,
szükség letörte szívük vágyait,
megvette lelkük az ínség doha.
Ó, hány meg hány szűzfényű drága kő
hever a tenger titkos rejtekén,
s a rétnek hány pazar virága nő,
s hervad látatlan puszták vad szelén!
Egy póri Hampden porladozhat itt,
ki bátran állt ki ősi jussokért,
nevetlen Milton bízvást nyughatik,
s egy Cromwell, ki nem ontott honfi-vért.
Tanácsban ülni méltóságosan,
megvetni szenvedést és sorscsapást,
bőséget hozni honra gondosan,
élni históriát szemlátomást,
nem adatott: hol korlátozva van
a virtus, ott a bűn is zabolán,
nem telt sorsuktól trónvívó roham,
nem is derültek társaik baján.
Nem rejtegették lelkük igazát,
nem ölték el hamvas szemérmüket,
s hova a pompa s gőg áldozni járt,
nem gyújtottak tömjénező tüzet.
Őrült tömeg zajától messzire,
józan vágyuk túlságba nem csapott,
az élet hűs patakja mentibe'
pályájuk zajtalan volt és nyugodt.
S mégis jutott, lám, némi oltalom
poruk fölé: goromba kődarab,
egy-egy göcsös vers az oldallapon,
futó sóhaj adóját kéri csak.
Parasztmúzsától rótt név, görbe szám,
világhírt pótol itt nagy-jámborul,
s szent mondatok, melyeknek sugarán
a moralista pór halni tanul.
Mert sanyarún-is-kedves életét
a semminek vígan ki adta át,
ki nem veté, a nap fényözönét
elhagyva, hátra bús pillantatás?
Lágy ölre vágyik még a búcsuzó,
a megtörő szem könnyet esdekel,
sírból is felhat bús emberi szó,
még szívünk hamva is vágytól tüzel.
S terád, ki szürke holtakon borongsz,
és néma sorsuk versben mondod el,
ha esti szél késő lélek-rokont
tűnődve hajt e hantokhoz közel,
egy ősz juhász emlékszik tán, eképp:
„Hajnalban itt gyakran mutatkozott,
tiporta dombok harmatos gyepét,
hogy fent köszöntse a kelő napot.
S a lombos bükk tövén, mely sudarát
göcsös gyökérből hányja fel amott,
el-elhenyélt hő délórákon át,
s nézé merőn a locska patakot.
Az erdő szélén járva, gúnyosan
mosolygott, még magában is beszélt,
majd dúltan bolygott, révülten rohant,
mint kit a gond vagy szerelem emészt.
De egy reggel már nem találtam ott
a hanga közt a kedves fák tövén;
új nap virradt, hol a patak csobog,
gyepen, berekben sem találtam én.
Harmadnap láttuk: éneklő menet
vivé lomhán cintermi ösvenyen.
Jer s olvasd (mert te tudsz) a vésetet
vadrózsa alján a kicsiny köven":
A sírfelirat
Egy ifjú szállt itt sírjába korán,
kit hír s szerencse nem pártolt soha,
de kegyes volt hozzá a tudomány,
s mátkája volt a melancholia.
Jósága nagy volt és nyíltsága szép,
az égtől kárpótlást bőven kapott,
szenvedőknek jutott könnye elég,
barát-szívet kért, s ez megadatott.
Ne kérdd tovább erényit, vétkeit,
a szörnyü mélyből fel ne ráncigáld
(hol rémség és reménység közt lesik
mindmegannyian a Feltámadást).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése