A SORS és a NYUSZIK

A KIS NYUSZI -ROZIKA Két napja a kertemben kapálásközben találtam meg a kis vadnyulat.Talán valami küldetése van(maradok). Mikor felvettem még fújt rám,átnéztem az egész kertet és nem találtam meg testvéreit sem az anyai fészket.A kertünkben kutyák mászkálnak,ezért úgy döntöttem felneveljük.-------Elmentem a helyi kis mezőgazdasági boltba és vettem öt méter csibehálót,szelep gumit(kerékpárhoz adják ez lett a cumis üveg végére szerelve) és készítettem kifutót és egy kis ketrecet,majd hoztam kecsketejet. -------Az egész család kis kedvence lett(összekovácsolta a családot)közösen etetjük,eleinte nem akarta elfogadni a szelepgumis cumit(ez nem olyan mint a nyuszimama cicije). Tudtuk ha nem szopik kiszárad,elpusztul ezért kissé szétfeszítettük a száját és beillesztettük a cumi végét és mit ad isten elkezdte élvezettel szopni.------- Majd jó lakottan hancúrozni kezdett kis fülét felcsapva(a szobában a heverőn). Napközben a kis kifutójában(zöld füves területen) fél árnyékos helyen,rágcsál és a szénába bebújva szundikál, majd ugrál játszik.Sok boldogságot hozott a családba mindenki őt babusgatja a szomszédban lévő kisgyerek is.-------A szőrének színe, puhasága ,pici orra és két kis füle,mozgása,lenyűgöző.Ha felveszem bebújik a szakállamba és a pólóm alá ott szundikál.Az állatok őszintén szeretnek és hálásak a gondoskodásért.Sok jó tulajdonságot tanulhatunk tőlük.-------A történet úgy folytatódik szerettem volna egy társat a kis nyuszinak,(megfigyeltem a természetben minden párban van) ezért egyik barátomtól hoztam egy fiú nyuszit. A barátom több nyuszit is tart már tizenöt 20 éve. Egy hat nyuszit nevelő anyától választottam ki véletlen szerűen a kis fehér kölyköt. A sors az ő életét változtatta meg hiszen el kellett szakadnia anyjától(nagyon védte kicsinyét lábdobogásával és furcsa hanggal jelezte nem tetszését) és testvéreitől.--------- Korban hasonlóak,talán 6-7 nappal volt idősebb(ő már mindent evett ,Rozika csak tejet szopott.Eleinte nem nagyon barátkoztak,de később a csibehálós kifutóban együtt játszottak ugráltak.Éjszakára mindig behoztuk Őket a lakásba egy dobozba aludtak.Egyik estére már Rozikát elhoztam és indultam a társáért mikor megtörtént a baj.A hálót kissé meg emeltem hogy megfogjam és akkor elszaladt át a szomszédba(itt ezer helyre is elbújhat,három órán át kerestük lámpával világítva) de többé már nem találtuk meg.--------- Másnap nappal is kerestük de lehet már a szomszédtól is tovább állt.Arra gondoltam volt e jogunk beleavatkozni sorsába aminek a kimenetelét már nem tudjuk(a vége vagy megtalálja valaki vagy a kutyák prédája lesz). Rozika már sokat nőtt kis öntörvényű,már bejárja az egész lakást,vannak kedvenc helyei de legtöbbet kint tartjuk a kifutóban ahol van egy kis műanyag doboza(eső esetén megvédi) ami alá elbújik.Már mindent eszik,szénát,almát,répát,nagyon szereti a zsenge saláta levelet(víz és ételek midig vannak dobozában,amibe ki be jár).---------- Mostanában éjszaka felugrik a heverőre(hajnal 02.30) és felébreszti nejemet(akihez nagyon ragaszkodik),kaparásával, akit anyjává fogadott hogy szomjas(ha ezt valaki más meséli el el sem hiszem),ilyenkor tej melegítés és szoptatás.Gondolkoztam rajta legyen a további sorsa(volt e jogom megváltoztatni,most tapasztalom milyen nagy felelősség) ,mert azt szeretném ha boldog volna(nem azért fogtuk meg hogy táplálék legyen)és talán az volna jó ha visszakerülne a természetbe. Csak azt nem tudom életben maradna e ? Nem tudom jó döntés volt e hogy megfogtam de féltem hogy a kutyák megölik.-------Már többször láttam anyanyuszit a családjával a kertünk alján akik élték kis boldog életüket.Szeretném ha majd neki is lenne családja kicsinyei. Én azt vallom az állatok is szabadon, nem ketrecben szeretnek élni hiszen a természet rendje örökre meghatározott és nincs jogunk azt megváltoztatni._______________A mai napon 2012 június 6 szerda,elengedtük a kertben a kis nyuszit Rozikát(már éjszaka nyugtalan volt és napközben a kifutójából folyamatosan kifelé szaglászott),nagyon boldogan fülét hátracsapva futott élvezte a szabadságot.Reméljük egyszer, sok kis nyuszival tér majd vissza(még meg is sirattuk).Köszönjük a sok örömet és boldogságot amit hoztál családunkba.Neki is joga van a boldogsághoz és a szabadsághoz(talán az enyhe szélben megérezte anyja és testvérei szagát) ami a legnagyobb kincs.

EGY SZOMORÚ ÉDESANYA TÖRTÉNETE

Egy kisvárosban élt a család, az édesapa, az édesanya és a két fiúgyermek. Az egyik fiú vagány, éles eszű, tehetséges volt, tele ambíciókkal és barátokkal, míg a másik, fiatalabb fiú nagyon jóképű, jó felépítésű, de visszahúzódó, magának való, mondhatni felénk természetű volt. Az édesanya a fiatalabbik, félénk fiút érezte közelebb magához, mivel ő mindig nehezebben boldogult, nehezebben érvényesült. A szülők imádták a fiúkat, akik sok örömet és boldogságot adtak viszonzásul. Sajnos az apa egyre többször nyúlt a pohárhoz és szépen, lassan alkoholista lett. Hogy mi vezette őt erre az útra? Talán az akkori nehéz megélhetési gondok, a három műszakban végzett munka, de ezt most ne firtassuk! Az idősebbik fiú elkerült otthonról egy művészeti gimnáziumba, ahol zenélni tanult. Őt nem érintette annyira az apa egyre súlyosbodó betegsége, míg a fiatalabbik fiút ez nagyon zavarta. Az anya egyre többet szenvedett a férje miatt, aki egy értelmes, intelligens férfiból mindig mélyebbre és mélyebbre süllyedő alkoholistává vált, miközben felnőttek a gyerekek. A kisebbik fiú érzelmileg egyre távolabb került az apjától és az anyja próbálta pótolni neki az apai szeretetet és megértést is. Alig volt 18 éves, amikor bejelentette, hogy egy távoli országban szeretne letelepedni. Az apa már nem túl sokat érzékelt abból, hogy a fia el akarja hagyni a hazáját és a családját, de az anya szinte belebetegedett a szomorú hírbe, mégis megértette a fiú döntését. Minden erejével igyekezett támogatni gyermekét, egy jobb jövő reményében. Elérkezett a fájdalmas búcsú napja és a fiú megkérte az apját, hogy amit neki szánna örökségül, azt még életében adja oda, ugyanis a szülők mindkét gyereknek vásároltak egy-egy ingatlant. Az apa ezt a kérést kategorikusan visszautasította, így haraggal váltak el egymástól. Elment a fiú az óceánon túlra és sokáig csak az anyjával tartotta a kapcsolatot, aki továbbra is erején felül segítette őt. Ha kellett, a föld alól is előteremtette a pénzt a fiának, hogy valahogy boldogulni tudjon az idegen országban. Sokat sírt, mert nagyon hiányzott a fia. Ezután a szülők házassága olyannyira mélypontra jutott, hogy az anya az első adandó alkalommal a fia után utazott, hátrahagyva a kényelmes irodai munkáját. Igaz, nem egy városba került a fiával, hiszen nem kéjutazásra ment, hanem kemény munkát vállalt, beállt cselédnek egy tehetős családhoz, ahol súrolt, sikált, ellátta a háztartást és vigyázott egy félig vak, 86 éves nénire és a család két kisgyerekére. Közben az apa rájött, hogy elveszítette a családját és minden erejét összeszedte, hogy lemondjon az alkoholról, ekkor már a nagyobbik fiú is támogatást nyújtott neki. Sajnos minden erőfeszítéssel csupán egy fél évig sikerült lemondania a káros szenvedélyéről. A kisebbik fiú nagyon nehezen boldogult nyelvtudás nélkül az ismeretlen országban, míg az anya a verejtékes munkájáért kapott keresetéből hol az egyik, hol a másik fiának küldött. Az apa egyre jobban vágyódott a kisebbik fia után, aki az anyja és a testvére unszolására végre jelentkezett egy telefonhívás erejéig, ami után másnapra az apa váratlanul meghalt. A szomorú esemény még jobban összekovácsolta a testvéreket és az édesanyát, pedig mindhárman távol éltek egymástól. Teltek, múltak a hónapok és az anya egy társra talált, aki kimentette őt a cselédsorból, egy új életet adott neki, egy új országban. Az esküvőn a két fiú is örült az anya új életének és úgy gondolták, hogy végre könnyebb lesz a sorsuk. A nagyfiú is megnősült és Magyarországon élt tovább, míg a fiatalabbik fiú összejött egy Karib-szigetekről származó lánnyal, akinek volt már egy 10 év körüli kislánya és aki egyre rosszabb irányba kezdte terelni a fiút. Hideg, rideg teremtés volt, aki egy tányér ételt sem tudott elkészíteni. Azt mondta a fiúnak, hogy a magyarok úgy beszélnek, ahogy a majmok makognak. Jól kifogta szerencsétlen fiú a latin lányt, aki egyre jobban eltávolította őt a családjától. Az anya új férje igyekezett beilleszkedni a családba, ami nem volt könnyű a bogaras természete miatt. A kisebbik fiú nem is tudta őt elfogadni, pedig sok segítséget nyújtott számára. Munkát szerzett neki több alkalommal is, majd odafogadta a kislakásukba, ahol 8 hónapig éltek együtt, persze óriási súrlódásokkal és sérelmekkel, ami tovább rontotta a kapcsolatukat. Pár év múlva az anyát egy súlyos baleset érte, aminek következtében az egyik lába maradandóan megsérült. A nagyfiú kölcsönkért pénzből repülte át az óceánt, hogy ő is kivegye a részét az anya ápolásából. A kisebbik fiú is meglátogatta az anyát, de a barátnője ezt nem nézte jó szemmel. Az anya több mint egy évig járó képtelenné vált, a férje tolókocsiban tolta és odaadóan ápolta, mígnem annyira felépült, hogy újra lábra tudjon állni. A baleset után szép összegű kártérítést ítéltek meg az anyának, aki mindkét fiának 20-20 ezer dollárt adott belőle ajándékul, sőt a két nehéz sorsú testvérét és az idős édesanyját is támogatta belőle. Lehetőség nyílott arra is, hogy egy új lakást és egy új kocsit vásároljon, ami megváltoztatta az életüket. A kisebbik fiú kevesellte az ajándék összegét és egyre furcsábban viselkedett az anyjával, aki nem értette miért távolodik el tőle a fia. Időközben újra egy városba kerültek és az anya igyekezett mindig a fia kedvenc ételével kedveskedni, valamint meghívni a barátnőt és a családját egy-egy kiadós, magyaros vendéglátásra. Sajnos ez mindig viszonzatlan maradt, mert sem a fiú, sem a barátnő családja nem viszonozta a meghívásokat. Nagyon fájt az anyának, hogy mindössze kétszer járt a fia lakásában az évek leforgása alatt. Akárhogy próbált kedveskedni a lánynak, nem sikerült közelebb kerülniük egymáshoz, mígnem a fiatalok bejelentették, hogy babát várnak. Az édesanya majd kiugrott a bőréből örömében, hiszen már évek óta gyűjtögette a mesekönyveket, hogy majd abból fog mesélni a kis unokájának. Ezután még jobban próbálta elnyerni a lány kegyeit. Ruhákat vásárolt neki, sütött-főzött, amit csak megkívánt a kismama. 5 hónapos terhes volt a lány, amikor elhatározták a fiúval, hogy egy másik, távoli városba költöznek. Ekkor egy világ omlott össze az édesanyában, mint akit megfosztottak az élete további értelmétől. Hiába volt sírás, könyörgés, a fiatalok elköltöztek. A baba születése után repülőre ült az édesanya és a férje, hogy meglátogassák az újszülöttet. Felpakoltak szebbnél szebb babaruhákkal és még a kicsi születése előtt nagyobb összeget küldtek a fiataloknak, hogy bevásároljanak a baba részére. Amikor megérkeztek a fiú lakásába, ott voltak a lány rokonai is, mivel az anyós segített a baba ellátása körüli teendőkben. Furcsa, rideg fogadtatásban volt részük. Megilletődötten ültek a nappali szoba kanapéján, mígnem megjelent a kismama a gyönyörű kis unokával. Sajnos az anya nem ölelhette magához a kicsit, bármennyire is szerette volna. A fiú elkísérte őket egy szállodába, ahol szobát foglaltak az ottlétük idejére, majd megmutogatta a környező éttermeket, ahol majd étkezni lehet. Az anyának eközben hullottak a könnyei, hogy milyen ember lett a fiából, akit annyira szeretett, akiért annyi mindent megtett és ezt kapja tőle cserébe, hogy még egy szendviccsel sem kínálta meg őket. Aznap még visszamentek a fiú lakásába megnézni újra a kisbabát, de mivel éhesek voltak, így elmentek vacsorázni, de meghívták magukkal az anyóst is. Másnap újra elmentek, hogy láthassák a kis unokát, de akkor még ridegebb fogadtatásban volt részük. Mint utólag kiderült, azért húzódozott mindenki, mert az anyának egy herpesz volt az orrán, ami az erős nap hatására jött elő. Úgy bántak vele, mint egy leprással. Csak ültek a kanapén, nem volt sok beszéd, az idő sehogy sem akart múlni. A fiú fáradt volt, mert egész éjszaka dolgozott és amikor megjött a munkából a baba sírása miatt nem tudott aludni. Az anyós már csak messziről üdvözölte őket, talán ő is félt a fertőzéstől. Ilyen fagyos légkörből már csak menekülni lehetett. A szállodai szobában nem jött álom a szomorú anya szemeire. Hajnalig küszködött a könnyeivel, majd felhívta a fiát és elzokogta neki a bánatát, aki erre kifakadt és gyűlölködve beszélt az anyával. Végül abban egyeztek meg, hogy mindketten élik a maguk életét és megszakítják a kapcsolatot egymással. Az anya és a férje még két napig ültek a szállodai szobában, mivel a repülőjegyük szerint csak akkor utazhattak vissza, de már nem találkozott a fiával és nem ölelhette át a kis unokáját. Csak mereven nézett maga elé és gondolkodott, hogy hol rontotta el a dolgot és közben patakokban hullottak a könnyei.Helen

BEZZEG A MI IDŐNKBEN!

Bezzeg a Mi időnkben!!!... azaz mi sem voltunk angyalok... Kedves Ifjú, Ifjabb, és Még ifjabb olvasók! Ugye mennyit halljátok tőlünk, hogy "bezzeg a mi időnkben..."? A szívemre teszem a kezem (nem, nem a jobboldalon van... már megint elfelejtettem bevenni a Cavintonom), és megsúgom, mi sem voltunk jobbak, mint Ti. Naaa! Nem tiltakozni kortársaim! A mai 40-50 éves korosztály tagjai ne kezdjenek el bőszen pfújjozni, inkább kezdjenek el emlékezni... A 12 éves koromban elkezdett naplóim, írásaim mellett az én legkegyetlenebbül igazmondó "naplóm" - az édesanyám. Ahogy megjegyzem gyerekeimnek, hogy: - Bezzeg én..., már szélesre húzódik a szája, elkezd csillogni a szeme, és helyreigazít: - Bezzeg Te!!! Mert te aztán minden voltál, csak szelíd kezesbárányka nem... emlékszel még, amikor... - és mesélni kezd... Jó, abban igaza van, hogy én már általánosban sem voltam jó kislány. De miért??? Ahányszor sírva picsorogtam haza, hogy engem jól elkalapáltak a többiek, jó atyám maga elé ültetett és belekezdett: - No kislányom! Ha még egyszer bőgni látlak, hogy megvertek, tőlem is kapsz! Tanuld meg, a világban farkastörvények uralkodnak, tehát védd meg magad! Hiába vagy hajszálvékony, meg gyengécske, egy jó helyre betalált jobb egyenes, vagy rúgás, persze "jogos önvédelemből" - és nem úgy, hogy te kezded a verekedést -, csodákra képes! Itt csak arra akartam utalni, hogy apai nyomásra lettem vadóc! Tessék, ilyenek a szülők! Ha most előszedegetem az akkori ellenőrzőimet, mindbe pótlapokat ragasztottak, annyi intőt kaptam, amit apám szó nélkül aláírt. Középsulis éveim sem a szelídség jegyében teltek. Csöves-digó. A két nagy ellenpárt. Órákat ültem a farmeromban a forró vízben, hogy minél szűkebb legyen (s utána cipőkanállal kellett magam beleszuszakolni), több téglát elhasználtam dörzsölgetés céljából menő-kopottság elérésére, mert milyen gáz is volt, ha valaki vadiúj Trapper- (vagy ne adj isten Levis! – az már nagyon "kúúúúlnak" számított) farmerban jelentünk meg a nagyközönség előtt. Alföldi-papucs, saru, bakancs! Napokig álltunk sorban az egyetlen üzlet előtt birkatürelemmel, majd a frissen beszerzett cipellőket zsírral kenegettük, kalapáltuk, hordásra alkalmassá tettük. Az összes katona-bátyus nekünk lopkodta a szimatszatyrokat... rekedtre ordibáltuk magunkat a Tabánban, vagy az Ifjúsági Parkban Dinamit-, Beatrice- (baboskendő ojjéééé!), LGT- (és még sorolhatnám...) koncerteken... ittunk sört, bort, pálinkát, füstölt a cigi (12 forint volt doboza, és lehetett szálanként is kapni a suli melletti kis trafikban), elzarándokoltunk vonattal, gyalog, négykézláb egy jó koncertre, akár az ország másik végébe is, mert nélkülünk elképzelhetetlen lett volna a kezdés... Koncertek után legtöbbször a yardon kötöttünk ki. Rám például igencsak pikkeltek a rend őrei, mindig kihalásztak az első sorokból, ahol bőszen csápoltam, és apám csak sóhajtott egy nagyot, amikor jogaimmal élve, s az egyetlen telefonos segítségemet felhasználva odacsörögtem neki: - Most éppen melyik őrsön vagy? -, majd felöltözött az éjszaka közepén, és hazavitt. A ház lakói pedig ott lógtak az ablakban, meg az erkélyen, hogy "a Pálinkásék lányát megint rendőrautóval hozzák haza, bezzeg a mi időnkben..." Őseim mindig tudták, merre járok, mikor érek haza, de lentről, ha felkukkoltam, láttam, hogy a kis villany ég, és anyám addig nem alszik el, amíg haza nem csavargom magam. Mire a zárban megfordítottam a kulcsot, már vágni lehetett a sötétet, és a legmenőbb színésznőket is lepipálva szuszogott alvást mímelve. Akkor ezt nagy hülyeségnek tartottam, de most én is sietve oltom le a kislámpát, ha hallom, hogy csörög a kulcs a zárban, és megnyugszom, épek, megjöttek, aludhatok... az aggódás születési rendellenessége úgy látszik minden anyuban alapjáraton működik... A digó-párt pedig jókat röhögött rajtunk, makkos csukában, répa-gatyóban, teli fukszokkal... és majdnem lehidaltam, amikor az egyik srác, aki két évvel felettem járt, megjelent a tévében, mint bemondó... kikerekedett szemmel néztem, hogy a 140 kilós, bedajergolt, hajolajtól csöpögő sérójú ifjú mennyire megváltozott az évek során... és milyen lelkesen üvöltötte a Forma-1-es futamokon, hogy: - "deeeee hováááá tűűűűűűnt Dééémooon Hiiiillllll???". ...És szerelmesek voltunk... folyton, állandóan, örömtől ugrálva, bőgve a boldogságtól, vagy a boldogtalanságtól, reményvesztetten... de dúltak az érzelmek... Nyáron építő táboroztunk, hatalmas tábortüzeket raktunk, és egyszerűen leírhatatlan a gitár, az ének, az éjszaka, az élmény... Az érettségitől ugyanúgy paráztunk, mint Ti, utolsó előtti napon felvonultunk a Hegyre, a táskákból előkerültek a könyvek, francia kártya, magyar kártya, pár rejtvényújság, vörösbor, martini, cigi... és már hanyatlott a nap lefelé, amikor nekiláttunk puskákat gyártani, mert a bősz tanulásból persze nem lett semmi. A naplemente viszont gyönyörű volt! Páran még több napot is láttak lebukni!... és nem vágtak meg senkit a nagy megmérettetéskor... fogalmam sincs, hogyan csináltuk, de sikerült átvergődnünk... Annyi mindent írhatnék még, de annyit, hogy a végére sem érnék..., mert az emlékek csak úgy ömlenek az ujjaimból, kavarognak a fejemben, és azt hiszem, kirángatom azt a három fiókot a sok ezer levéllel, amit összegyűjtögettem, vagy előkapom a naplóim, hogy jókat nevessek rajtuk, vagy elzarándokolok Jó édesemhez, és tátott szájjal meghallgatom többezredszer, hogy én milyen átok kamasz voltam... ...de most még itt ülök, 46 évesen, büszkén a ráncaimra, az ősz hajszálaimat gondosan eltakarja a lila festék (néhol magenta-csíkokkal), de semmit nem változtam... ott, legbelül... ugyanaz a kamasz vagyok, aki magasan tett a normákra, a követelményekre, imádom megbotránkoztatni még most is az embereket... és ugyanolyan lelkesedéssel tudok csápolni a koncerteken, rekedtre üvöltve magam, hogy aszondja: "...de jegyezd meg jól, míg a Föld kerek, Mindig lesznek Rockerek!" Lyrian

HÉTKÖZNAPI HŐSÖK, A MENTŐSÖK!

Ezt a riportot az elmúlt héten készítettem. Kedves barátom segítségemre volt, és elmesélte, hogy hogyan is néz ki az élete, milyen feladatot kell ellátnia nap mint nap egy mentőt vezető szakápolónak. A mentősök igenis Hősök! Életeket mentenek. A bátyám nekik köszönheti, hogy túlélt egy nagyon súlyos autó balesetet. közel 10 éve már, hogy egy fának csapódott az autó, és tényleg millimétereken, és a gyors segítségen múlt az élete. Hónapokig feküdt az intenzíven, sok-sok műtéten van túl, és sajnos a mai napig megérzi a baleset következményét: akkor elrepedtek a bordái, sérült a gerince, szilánkosra tört a lába és a karja. De a lényeg, felépült, és köztünk van. Én életem végéig hálás leszek érte! Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy az első riportomat, egyik kedves barátommal, készíthetem el. Foglalkozását tekintve csupa pozitív dolog jut eszembe: segítségnyújtás, gyógyítás, empátia; Barátom, ......, rohammentős az 5. kerületi Központi mentőállomáson. Szombat délután 2 óra van. Borús téli délután. Egy teázóba indulok, hogy találkozzak Attilával, és beszélgessünk. Ritkán tudunk találkozni, leginkább az idő hiánya miatt. Mivel ő is tudta a mostani „randevúnk” célját, így el is kezdünk beszélgetni. Barátom már közel 7 éve mentőzik. Főállásban Budapest egyik központi mentőállomásán dolgozik, mint rohammentős, és hetente néhány alkalommal másodállást is vállal. Az egyik ilyen másodállása egy orvosi ügyelet egy másik kerületben, ahol általában az éppen ügyeletes orvosnak nyújt segítséget, mind szakmai, mind közlekedési szempontból. A másik ilyen bérkiegészítő tevékenysége a mozgóőrség vállalása. Ez annyit jelent, hogy különféle rendezvényeken mentősként biztosítják a területet, ellátják az esetleges sérülteket. Fő állásában havi 168-186 óra között dolgozik, míg a két másodállásában kb. hat napot. A mentőállomáson nevetségesen keveset keres havonta, mindössze 80-90 ezer forintot kap. Ezek tekintetében lehetne az is kérdés, hogy egy mentős miért is lesz mentős? Nem fizetik meg a munkáját, azt, hogy emberéleteket ment meg. Magánéletre szinte nincs idejük se, mondhatni, hogy családjuk is már csak „fényképről ismeri meg őket”. A válasz: „Erre mondják azt, ha egyszer megcsap a sziréna hangja, egy hónapot kibírsz itt, akkor soha többet nem akarsz mást csinálni. Jó segíteni” – válaszolta kérdésemre mentős barátom. Egyre jobban bele mélyedünk a beszélgetésbe, és így sok minden kiderül. Megtudom azt is, hogy a mentőt általában barátom vezeti, mint sofőr/ápoló. Az autóban általában hárman tartózkodnak egy – egy riasztásnál: a sofőr/ápoló, egy ápoló, illetve egy oxyológus orvos. A rohamkocsi egészségügyi többletfelszereléssel rendelkezik, s a hordágya három oldalról megközelíthető. A kiérkező orvosok, és ápolók feladata az alapvető életműködések pótlása, s az újraélesztés, az életveszély elhárítása, valamint a tömeges kárhely felszámolása. A budapesti közlekedés nem mondható zökkenőmentesnek, sőt; reggel, és délután mindenfelé dugók, a legforgalmasabb csomópontokon napközben is nehéz a haladás, s ezt az állapotot tovább rontja az állandó útlezárás. Azt gondolhatnánk, hogy a rendőröket, tűzoltókat és a mentősöket segítik az autósok, buszosok, és a villamosvezetők. Meglepő, és sajnos elég borzalmas, hogy erre a kérdésemre a következő választ kaptam: „Nem, sajnos nagyon nehéz a közlekedés a fővárosban, nagyon kevés ember van a segítségünkre. Talán a villamosvezetők figyelnek oda a legtöbbször, de velük is már nagyon sok problémánk volt. Az autósok, és a buszosok? Nos, nagyon sok a figyelmetlen ember, illetve azok is sokan vannak, akik sietnek a munkába, vagy az egyéb dolgaikat intézni. Szerintük az fontosabb, mint elengedni egy szirénázó járművet.” Már nem egyszer volt szó arról a médiában, hogy egy mentőautó balesetet szenvedett. Megtudtam, hogy neki egyszer volt balesete, amikor beléjük ütközött oldalról egy figyelmetlen autós. Ebben az ütközésben a vezető karja 4 darabba tört el, de szerencsére a beteg, akit szállítottak, az ütközés hatására jobban lett. „Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de így volt. A sérültnek visszatért a normális szívműködése.” Ez a történet nem tagadom, de mosolyt csalt az arcomra. Egy mentős balesetet szenved, és a sérült, akinek gondjai voltak a szívműködésével a baleset hatására jobban lett. Ez tényleg hihetetlennek tűnik. De sajnos nem mindenki éli túl a sérüléseit. Egy nap átlagosan 10 embert látnak el. Ez alatt az idő alatt nagyon széles a paletta, ami miatt riasztják a mentőket. Egy jó mentős elképzeléseink szerint, nemcsak szakmailag felkészült, hanem emberileg is foglalkozik velünk. Nem elég az, hogy ha egy baleset helyszínére kiérkező ápoló, beköti az infúziót, vagy ellátja a sebet, a beteggel törődni is kell. Beszélni hozzá, megnyugtatni, elmondani, hogy mi is fog most vele történni, és a jövőre nézve milyen kilátásai vannak. Ezért is van az, hogy egy 12 órás műszak nemcsak fizikailag, de szellemileg, sőt, pszichikailag is elfáraszt egy mentőst. A kevés pénz, a sok sérült, a rohanó munka, és a borzalmasabbnál borzalmasabb esetek megviseli még azt a mentőst is, aki már évtizedek óta ezzel foglalkozik. Ha valaki meghal a mentőautóban, az megviseli az ápolókat, de még az orvost is. Sajnos, mint kiderült, ehhez az állapothoz hozzá kell szokni. „ Ha valami baj van, az emberek minket hívnak. Csodát várnak tőlünk, de sajnos arra mi sem vagyunk képesek. Van, amikor el kell fogadnunk a tényt, hogy már nincs mit tenni, nem tudjuk megmenteni a sérültet. Ehhez muszáj volt hozzászoknunk. Nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy nem tudunk mindenkin segíteni. Mi mindent megpróbálunk. Ha egy kisgyereken nem tudunk segíteni, az visel meg a legjobban. „ – mondta barátom. Riportom befejeztével az is kiderül, hogy a mentősök milyen körülmények között dolgoznak. Az eszközök közül is csak a legszükségesebbek állnak a rendelkezésükre. Barátom két szóval jellemzi: „Magyar egészségügy…” – mondta kicsit felháborodottan. Amikor a magyar egészségügyről kérdeztem a véleményét, nem csupán szóban, de a mimikájából is ki tudtam olvasni erre a választ. „ Nos, nem a legjobb. Fogalmazzunk így…Az a legszörnyűbb az egészben, hogy egy hónapban legalább 14 napot dolgozunk 12 órás műszakokban, mégsem becsülik meg a munkánkat. Nap, mint nap életeket mentünk meg, embereken segítünk, és mégis olyan nevetségesen alacsony a bérünk, hogy alig tudunk belőle megélni.” Hálás vagyok mindenért. Voltak elképzeléseim, hogy milyen lehet egy mentős élete, s örülök, hogy most ilyen részletesen megismerhettem ezt. Reménykedjünk abban, hogy a magyar egészségügy is fejlődésnek indul, hiszen ha ez nem fontos, akkor mi az?!Niki

A TINIK és a BULIZÁS..PIÁLÁS..DROG..

A minap meglátogattam egyik ismerősöm fiát és láttam jól elvannak a barátaival kicsit piáltak buliztak. A Tizenévesek mindig is szerettek volna sok mindent kipróbálni. Ám az alkohol régebben inkább csak a fiúkat vonzotta. Manapság egyre több lány kóstolja meg, sőt fogyasztja rendszeresen(és sokan a könnyű drogokat ami bárhol elérhető,internet stb)... Régebben azért kóstolták meg a tizenévesek a sört és a bort, mert ezek fogyasztása felnőttesnek tűnt a szemükben, és felnőttnek szerettek volna látszani. Mostanság viszont inkább azért isznak (sőt, rendre leisszák magukat) a fiatalok, hogy maguk mögött hagyják a felnőttek világát. Másrészt: Aki rendszeresen alkoholizál, az menőnek számít. És ez érvényes a lányokra is – sőt, alkoholmérgezéssel több lány kerül kórházba, mint fiú (de ez talán azért is van így, mert az ő szervezetük kevésbé bírja az alkoholt). A mai lányok olyasmit is kipróbálnak, amitől korábban szigorúan eltiltották őket, ami korábban kimondottan férfiasnak számított. Ilyen a kocsmázás is és a diszkóban,koncerten a könnyű drogozás elszállás). Részegen ,drogosan nincs kontroll és összevissza szeretkeznek. Sok fiatalnak nincs arra mintája, hogyan kezelje a stresszt. Túl sok nekik mindaz, amit teljesíteniük kell, amiről dönteniük kell, vagy amiről dönthetnek. A felnőttek és a gyerekek közötti viszony mára sok családban megváltozott. A gyereknek nincs példaképe, akire felnézhetne(válások,szétment családok,alkoholista szülők). A gyerekeket partnerként vagy barátként kezelik, és olyan problémákkal is szembesítik, amit még felnőtt fejjel is nehéz kezelni: mint a munkanélküliség, pénzszűke. Tehát azért iszik drogozik, a gyerek, hogy elmeneküljön a mindennapi problémák elől. Ám van, aki csupán amiatt próbálgatja az alkoholt,drogot, mert jólesik átlépnie a határokat. Annak, akinek a plázázás és a gyorsétteremben való üldögélés az egyetlen szabadidős programja, nincs sok kihívás az életében. Ilyenkor az ember nyitott szinte bármire, ami izgalmasnak tűnik. Próbáljunk életcélt és példaképet mutatni gyerekeinknek és talán kevesebb lesz az alkoholt és drogot fogyasztó gyerek.

ÁLT. ISK. OSZTÁLYTALÁLKOZÓ SZERVEZÉSE

A Faceebook-on két osztálytársammal (általános iskolai)rendszeresen chat-elek,ők vetették fel mi lenne ha szerveznénk egy osztálytalálkozót(45 éves). Megígértem nekik egy kicsit rászervezek,és a településünkön élő osztálytársakkal beszélek. Tegnap kerékpárra ülve kimentem a helyi vízműhöz (egyikük itt dolgozik),beszélgettük ebben a témában és megpróbáltuk felidézni a neveket. Tudtuk fiúk 10-en(már csak öten élnek) lányok 16 -an(a nők szívósabbak még mindenki él) jártak az osztályba,12 lányt felsoroltunk de 4 lánynak nem tudtuk felidézni a nevét(innen is látszik már öregszünk,majd a tablóképen megnézem). Sajnos a tanáraink közül már csak ketten élnek(Endre tanárbácsi és Klárika tanárnéni),a távol élőket megpróbálom az internet segítségével elérni(facebook,iwiw,oldalakon). Többen megtalálhatóak az ismerőseim közt,vagy általuk üzenek azoknak akik nem elérhetőek.Az osztály létszám 70 százaléka nem kezeli a számítógépet(csak a gyerekeik)velük tartom a kapcsolatot.Nincs külföldön élő osztálytársunk,mindenki kis hazánkban él.Már a fiukkal sikerült beszélnem ők mind helyi lakosok csak a lányok mentek férjük után,szétszóródva az országba.A szervezés során felmerültek az anyagi kérdések is megpróbáljuk minél kevesebb összegből megoldani(de azért a színvonalra is ügyelve és sajnos a távol élőknél a drága üzemanyag költséget,vagy esetleges szállás költségek) figyelembe vételével.Sajnos több özvegy asszony is van osztálytársaim között akik nehéz anyagi körülmények között élnek,nevelik gyerekeiket unokájukat. Ezért már konkrét összegről tájékoztatom őket,hogy döntsenek a részvételről és hogy felmérjük a résztvevők számát.Kicsit élvezem is a szervezést hiszen belelátok élethelyzetükbe és jólesik felidézni a régi szép emlékeket.----IME A VIDEÓ AZ(50)ÉVES TALÁLKOZÓRÓL.

SZERELMES LETTEM....

Szerelmes lettem anyám barátjába. A történet édesapám gazdag vállalkozó volt, anyám egy elkényeztetett nő aki csak a reprezentatív külsejével foglalkozott és szórta apám pénzét és lélekben üres dáma.Kislány koromban sokszor órákat vártam rá a fodrásznál ,kozmetikusnál. Szégyen kimondani de nem szerettem Őt,az apám volt a mindenem.Tizennégy éves koromban meghalt az apám nagy űrt és fájdalmat hagyva a szívemben,anyám hamar elszórta vagyonát. Mire egyetemista lettem már kollégiumban laktam és másképp láttam az életet,akkor értettem meg mit tett a családért édesapám.Anyám áradozott egy férfiról akit nem ismerve is utáltam. Egyik hétvégén mondta meglátogat bennünket,kigondoltam milyen gonoszsággal lepem meg anyám barátját. A kertben voltam a hintaágyon mikor megérkezett, a gonoszkodásom nem jól sült el mert bársonyos kedves hangján közölte velem ettől rosszabbra számított. A férfi fiatalos modern felfogású kisportolt alkatú és kedves volt,vibrált körülötte a levegő.Akkor változott meg bennem valami.Pár hét múlva hozzánk költözött és valahogy minden elkezdett pozitív irányba haladni.Amin anyám napokat görcsölt egy pillanat alatt elintézte,megoldotta,volt egy kisugárzása és ezzel percek alatt kommunikált emberekkel(volt egy barátom de jóformán csak szexeltünk). Már vártam a hétvégét hogy láthassam a kimértsége bölcsessége és talán édesapám hiánya lett a vesztem totálisan belezúgtam,rajongtam érte,a tanulást is hanyagoltam.A barátom észre vette a változást és a barátnőm is,csak anyám nem aki mindig magával volt elfoglalva.Elérkezett a nyár és anyámnak egyhetes kórházi nőgyógyászati műtéte volt. És akkor megtörtént köztünk ami férfi és nő között megtörténhet.Soha nem éreztem ekkora kielégülést három órán át kisebb megszakításokkal érzékien szeretkeztünk.Testem minden porcikája remegett éreztem lelkét,mindenét és csak sírtam a boldogságtól.Soha nem éltem még át ezt az érzést (még nagymama koromban is itt lesz mélyen szívembe zárva). Életem legszebb hetét töltöttük el,majd hazajött az anyám és vége lett boldogságomnak.Akkor rájöttem ez a férfi mindenkié, nem lehet kisajátítani ,hiába mondtam ketten költözzünk el még gyereket is szülök neki.Kedvesen azt felelte pár év múlva én már vénember leszek és Te kedvesem már majd másképp látod az életet és lehet már akkor szabad szeretnél lenni.Csodálkoztam mit szeret az anyámban és megfejtettem tartozott pénzzel.Fél év múlva elköltözött de szívem életem még ma is romokban hever és minden férfit hozzámérek,tudom nem lesz könnyű új párt találnom de tovább kell lépnem,talán diplomásan sikerül külföldön dolgoznom, ahol talán megnyugszom és rám talál a boldogság. ANGIE