Bün és bünhődés

A nő azt hiszi van szép családja, háza, kutyája, íróasztala ahol dolgozhat...Talán boldog is lehetne, ha nem érezné azt, hogy ez az egész egy nagy hazugság, ami felőrli a boldognak hitt életét. Keresi a kiutat, változtatni próbál, de csak csöndben, nehogy valakit zavarjon, nehogy fájjon. Pedig a változás elkerülhetetlen velejárója a fájdalom. Fájni kell, hogy élvezd az örömet, a jót a szépet, és megbecsüld azt, amit nagy fájdalom árán elértél... Bűn és bűnhődés------- 16 év. Ennyit töltöttem el mellette. Ahogy mondani szokták a legszebb éveim őrá áldoztam. Hamar a saját lábamra álltam, mert így neveltek, nekem így volt jó és hagytam, hogy a 16 éves kamasz is az én lábamra álljon. Itt követtem el az első hibát… Szerelmesek voltunk, már nem gyerekek, de még nem felnőttek, mindenesetre úgy éreztük miénk a világ… mindegy milyen áron, csak együtt legyünk. Egyedül kellett volna elkezdenem a nagybetűs életet, őt pedig hagyni az édesanyja had nevelje még tiszteletre, megbecsülésre, tisztességre, felelősségre, türelemre, óvatosságra… Olyan alapvető emberi tulajdonságok ezek amit elvárna egy lány, ha nem túl vak vagy szerelmes. Talán soha nem bízott bennem, soha nem szeretett eléggé ahhoz, hogy tudomásul vegye, nem a tulajdona vagyok, „csak” a barátnője, élettársa, felesége.------ És teltek az évek, egyre gyakoribbá váltak a féltékenységi rohamok, már nem is tetszett annyira ez a nagyfokú szeretet, mondhatnám úgy is, beértem volna kevesebbel… Ő birtokolni akart, én pedig szabadulni a kötelékből. Ő úgy gondolta, neki joga van tudni életem minden mozzanatáról, én pedig kétségbeesetten próbáltam megőrizni a „privát szférámat”. Nevetséges, nem is volt nekem olyan soha, hiszen mindig mindenről beszámoltam, elszámoltam, megmagyaráztam. Akkor már időnként elhagyta a szám a „semmi közöd hozzá”, vagy a „nem nézheted meg”, „nem veheted fel a telefonom”, „ne nyúlkálj a táskámba” kezdetű mondatok. Az asszony titkol valamit… ez fölöttébb gyanús, neki pedig joga van tudni azt, amiről nem tud, a titkot… Keresett, kutatott, lehallgatott, kihallgatott, követett és megfigyeltetett és az eredmény SEMMI. Egyelőre… de biztos, hogy van valami, tehát ha nem megy nyomozóhatósági módszerekkel, akkor majd elmondja kínjában..--------. Már egyáltalán nem voltam büszke arra, hogy engem valaki nagyon szeret és akkortájt azt hiszem az egyik szemem résnyire kinyílt. Szétnéztem és azt láttam, emberek vannak körülöttem, akik figyeltek engem, némelyik figyel rám. Kíváncsi voltam vajon van élet a férjemen és az üveghegyen túl? Persze, hogy van…csak még én nem láttam. Elfogott a vágy hogy megismerjek embereket, beszélgessek velük, elmondjam nekik ki vagyok, és megtudjam ők vajon kik és mi a véleményük rólam? Nyitottam a világ felé és alapjában véve tetszett, amit láttam. Alaposan megszűrve, átválogatva, kigyomlálva a kínálatot néhány igen értékes embert ismertem meg, akikkel sokszor órákat beszélgettünk a világ „nagy” dolgairól. -------. Azt mondják, amiről nem tudok, az nem fáj. Milyen igaz. És kinyílt a szemem és nem tetszett amit láttam… Minden amiről azt hittem, hogy jó nekem, nemcsak hogy nekem nem volt jó, hanem még annak sem aki ezt elhitette velem. Évekig homokba dugtam a fejem, gondoltam ha én nem látom ami körülöttem történik biztosan más sem látja. Nevetség tárgya lettem. Én és az életem. Nekem is volt már titkom, bár korántsem éltem olyan „kalandos” életet, mint a férj, de azért titok volt, és az enyém. Őszintén szólva nem volt olyan fontos része az életemnek, de volt egy férjem, aki azzá tette. Ha ő nem keres, kutat, lehallgat, kihallgat, követ és megfigyeltet talán beteszem életem egy fiókjába, ahol aztán rövid időn belül feledésbe merül, és maradok az, ami voltam, mert még mindig hittem, hogy alapjában véve jó az én emberem és annyi mindent elértünk, átéltünk és olyan erősek vagyunk MI. Dehát volt nekem egy szerető, féltő, habzó szájjal kutató egyetlenem, aki egyre gyakrabban és vadabbul zaklatott azzal, hogy úgyis megtudja… És persze utálatos is voltam, talán időnként még hisztis is és végtelenül szomorú is....Magányos lettem mellette Aztán jött egyik veszekedés a másik után béküléssel tarkítva, vagy hetekig tartó haragszom rád, nem veszek tudomást rólad, átnézek rajtad és duzzogok, ha mondandóm van a gyerekkel üzenek állóháború. Hadüzenet volt a javából, neki megsértették a férfiúi büszkeségét, elvették a játékszerét, és nem és nem tudja magát túltenni rajta, mert akkora az a fájdalom, amit okoztam. Ja, igen, neki is voltak kicsapongásai, de bezzeg benne van „becsület”, mert ő engem választott, elvégre ő a gazdám. Mert ő jó ember és nem tehet róla, hogy nem tud jót tenni, mert nekem semmi sem jó.---------- Időt kért, hogy bebizonyítsa, ő a világon a legjobb férj, apa, szerető…stb. Időt kért és kapott is. Tudtam, hogy hiába, én nem akarok tovább élni vele, de nem akartam úgy véget vetni a házasságnak, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy ő is belássa jobb lesz nekünk külön. Nem akartam, hogy egyedül az én elhatározásom alapján váljunk el, nem akartam csak én dönteni, mint oly sok éven keresztül, nem akartam egyedül ezt a terhet. Végre valahára ki akartam kényszeríteni azt, hogy ő saját elhatározásából tegyen valamit, még akkor is, ha ez lesz az utolsó a közös életünk alatt.-------- Mikor közöltem vele, hogy menjen oda, ahová akar nem ment el..... azt mondta, hogy mit képzelek én innen nem rakhatom ki...tényleg nem. Akkor voltam hülye hogy nem szedtem össze a gyereket és nem mi mentünk el tőle....de a gyerekre gondoltam...meg arra, mennyit dolgoztam a házunkon annyi éven keresztül, ennyim van, ebből kell új életet kezdenem magamnak és a lányomnak. Hülye voltam, és persze mint annyiszor megaláztam magam. Aztán öntudatomra ébredtem, leültem a lányommal és elmondtam neki, mennyire szeretem és tudom, hogy haragszik rám. Én nem haragszom rá, és amit érez az adott helyzetben teljesen „helyénvaló”, és majd ha kicsit nagyobb lesz pontosan fogja érteni mi történt és látni fogja az okokat és az összefüggéseket is. Tudom, hogy így lesz. Mint ahogy a kutyából, úgy apából sem lesz szalonna. Én pedig harcolok a világgal, a gyerekemmel, a „még” férjemmel és mindeközben ha a férjemre nézek nem egy boldog ember az akit láttok, aki végre szabad és végre élheti az életét, de nem ám...ő mártír, neki rossz, ő az, akinek a fejéhez én tartottam fegyvert, hogy ezt tegye velem, mert kizárólag az én hibám, mert nem mondtam el a titkot, pedig ő kérte, és az is az én bűnöm, hogy megcsalt de mikor volt az már, és különben is most én tettem meg. Még mindig minden az én hibám, pedig ő mondta, húzzunk egy vonalat, kezdjük elölről és leszünk mi még boldog család…-------- Én már elfogadtam a tényt, hogy egyedül vagyok, nincs aki óvón átölel, nincs, aki szeret. Nem érzek semmit. Sem haragot, sem félelmet. Már nem ugrik görcsbe a gyomrom, ha megszólal a telefon és ő az, vagy meghallom a kocsi hangját, mert megérkezett.... Mély a seb és nem biztos, hogy az idő begyógyítja. Mindig lesz egy dal, egy illat, egy fotó, ami újra és újra felszakítja a sebet, ami eszembe juttatja majd, milyen buta voltam amikor elhittem, hogy lehet engem úgy szeretni ahogy ő „szeretett” és mennyire fájt nekem ez a „szeretet”. A szívem az sosem lesz a régi....Jól jönne egy defibrillátor, hátha lehet még életet lehelni bele. Valaki egyszer azt mondta, ha meghalt volna, csak a szép emlékek maradtak volna meg...így csak a rosszak jönnek elő...illetve van előtte és utána. 5 éve tart a kínlódás. Ez 5 év az életemből. Nagyon súlyos bűnt kell ahhoz elkövetni, hogy valaki 5 év után szabaduljon a börtönből. És nekem még nincs vége, mert még nem váltunk el...