Majdnem,megfagyott a balkon alatt...

Megfagyott a balkon alatt... Sohasem álmodoztam kutyáról. Sem gyerekként, sem később. Mindig úgy gondoltam, ez túl komoly dolog: felelősség, szőr a lakásban, séták esőben. Főleg télen — amikor az ember legszívesebben ki sem mozdulna otthonról. Amikor már négykor sötét van, és a tea az egyetlen menedék a szürkeség elől. Ez december közepén történt. Kora reggel. Furcsa hangra ébredtem, mintha direkt panaszos lett volna. Nem álmomban, de nem is egészen az ébrenlétben. Figyeltem. Nem autózaj, nem a radiátor csörrenése. Nyüszítés. Alig hallható, rekedtes. Mintha valaki hívott volna.-------- Azt hittem, csak képzelődöm. Behunytam a szemem. De valami nyugtalanított. Ilyen érzés nem jön csak úgy. Pár perc múlva mégis felkeltem. Az ablakhoz mentem. És megdermedtem. Közvetlenül a balkon alatt, a falnál, egy sötét kis csomó feküdt. Valami rongyféle. Vagy talán egy régi kabát? De aztán jobban megnéztem: mozgott. A rongy lélegzett. Kinyitottam az ablakot, kihajoltam — tényleg, kiskutya. Nedves törölközőbe csavarva. Közvetlenül a hóban. A teste apró remegésekkel rándult. És ennyi.--------s nélkül magamra kaptam a kabátomat a pizsamára, mezítláb belebújtam a cipőbe, és kiszaladtam. A hó ropogott. Az arcomat csípte a hideg. A balkon alatt a szél, mintha csak direkt fújna erősebben. A kiskutya már nem nyüszített. Csak feküdt. A szeme félig nyitva, az orra piszkos, a mancsai összegubancolva. Egészen kicsi volt. Nem nagyobb egy macskánál. — Ki tett veled ilyet? — suttogtam, miközben felemeltem.-------- Nem ellenkezett. Belesimult a karomba, mint egy rongybaba. Csak a lélegzete volt gyenge — semmi más. Mintha nem hitte volna el, hogy valaki hozzáér. Vagy már nem is várt semmit…ELVITTEM MAGAMHOZ,MELEG VÍZBEN MEGDÜRDETTEM,ARANYOS MÁR JÁRKÁL A LAKÁSBAN.