BOLYONGÓ

Bolyongok egyedül a jól ismert utcákon,
Nem is olyan régen még Veled együtt jártunk itt.
Felettem a kék ég, mely mindig mellettem állt...
Boldogság, öröm, fájdalom, szomorúság,
Előtte tényleg nincs titkom!

Milyen hatalmas is ez az ég!
Végtelen, mint a kedvesség a szívedben...
Végtelen, mint ez az érzés itt bennem,
Melyet még most is Irántad érzek!

A szellő gyengéden süvít végig a városon,
Hangodat hallom a távolból...
Tudom, hogy csak hazugság volt az egész,
Csak egy mese, melyet magamban kreáltam,
De itt az ideje, hogy vége legyen!

Eszembe jutnak a szavaid, a történeted,
Ha akkor bátor vagyok, és megölellek...
Magam előtt látom kedves mosolyod,
Félek, hogy többé már soha sem láthatom!

Szomorú vagyok, kedvetlen, mindenütt idegen,
Miért kellett találkoznom Veled,
Ha csak ilyen vége lehet?
Mégis, amikor behunyom a szemem,
A fájdalmas emlékek kedvessé válnak nekem!

A kék ég mindig ott állt mellettem,
És én mégis csak a könnyeimmel fizetek...
Új felhők jöttek és mentek...
Mint az emberek, kiket a Sors az utamba vezetett...
Őszintén örülök, hogy megismerhettelek!

Szerettelek volna megtanítani Téged újra élni!
Megtaníthattalak volna újra bízni, őszintén nevetni!
Meggyógyítottam volna a lelkedet...
Annyi tervem lett volna még Veled!

Talán csak hazugság volt az a mosoly,
De én ezt örökké a szívemben őrzöm majd!
A könnyeim még mindig csak jönnek...
Ha egyszer az életben még újra láthatnálak,
Mosollyal az arcomon ölelnélek szorosan Téged!