A barátaim nagy része már közel van a nyugdíjhoz vagy már az is nyugdíjas. Mostanában többször megfordultam a településünk Református Egyház Idősek Otthonában több barátom is lakója. Rendszeresen látogatom őket a minap egy kis töpörödött nénike, kérdezte „nem magával jött a fiam értem, már féléve, mindennap, várom őt, de nem jön”. A másik néni, nap mint nap kisétált a vasút állomásra és kérdezte a forgalmistát” aranyom most sem jött a férjem”(aki már nincs az élők sorában, és már Ö sem) már ismerték, és csak finoman összenéznek sajnálattal. A többségük már valamennyire leépült. Nem könnyű a helyzetük annyi gyereket felneveltek, útjára engedtek és most egy idegen helyen, környezetben kell az addigi életüket folytatni. Többen egy éven belül meghaltak, mert öreg fát nem szabad már átültetni. Szemtanúja voltam „fiam ne hagyj itt” mindketten sírtak, de a munkahelyet nem lehet otthagyni, dolgozni kell. Az otthonban mindent megtesznek, programok színesítik a bent élők napjait. Egyik látogató azt mondja új szép modern, mi bajuk lehet, csak a családi szeretet melegsége hiányzik- de az nagyon, ezt még nehezebbé teszi, hogy legtöbbjük élete párjának elvesztése után kerül oda. Nehéz döntés ithon vagy otthon, bemenjek, ne menjek! Komoly döntés ez a család számára érzelmileg és anyagilag. Nem olcsó a „beugró” és az imádott nagyit már csak egy héten egyszer kétszer később havonta félévente látogatjuk, aztán csak a temetés intézésén.
Szomorú!!!
VálaszTörlés