TEGNAP SZOMORÚ DOLGOT TAPASZTALTAM...Meglátogattam egyik ismerősömet,sajnos a betegsége ,tolókocsiba kényszerítette. Megismert, sírt, fájdalom volt a szemében,a beszéde már akadozik,gondozóra szorul azonban már több gondozója is volt mert akaratos,(a gyerekei bekamerázták a lakást online ellenőrzik a gondozókat).Üzleteltem vele a 90-es években,kedves ügyes talpraesett asszony volt.(még lekvárt főzni is segítettem )Hamar megözvegyült de ő tartotta a frontot mind a három lányát kitanította,keményen állta a sarat.A mostani gondozója 65 éves idős asszony és láttam hoztak kb 30 mázsa szenet,panaszkodott hogy neki kell behordani.Nem igaz hogy a három lány nem tudná megfizetni a napszámost aki behordja.Arról nem is beszélve,felnevelte őket diplomát kaptak és nem veszik magukhoz(úgy tudom egyik már nyugdíjas) de majd velük is így fog bánni a gyerekük!!!!A sorstól mindenki megkapja azt amit érdemel....elköszöntem tőle kívánván kellemes ünnepet.Neki a karmája ezt a sorsot adta ki,el kell fogadni...szomorú a fájdalom de nincs mit tenni!!!!
A természetes szépség,nincs pircing,tetkó,a maga valóságában szép.Arcvonása légiesen finom,hosszú haja kiemeli arca szépségét,magas homloka okos nőt takar.Kissé szétnyílt ajka erotikát sugároz,aurája tökéletes szívárvány színü lelkében béke van.
Egy csodálatos kisbaba anyukája,a szülés után is csinos az alakja,a sminkje szolid,házassága harmonikus,jól egymásra találtak párjával.SOK SIKERT KÍVÁNOK A MUNKÁJÁBAN ÉS AZ ÉLETBEN---VALAMINT kELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPET SZERETETBEN---kellemes zenehallgatást a vidó gyönyörű!
Az év elgurult. Egy pillanat sem kellett hozzá, annyira gyorsnak tűnik, így ha visszafelé nézem a hónapokat. Pedig, amikor benne voltam a percekben, napokban, órákban, sokszor – sőt, rengetegszer – úgy tűnt, csigatalpakon vánszorog az idő, a történés. Most pedig itt a karácsony, amiről azt mondják, a szeretet ünnepe. Vajon, elfelejtettük ezt? A lényeget, az ünnep eszenciáját és csak ész nélkül vásárolunk?
Nem mintha én nem szeretnék kapni. Leginkább nem ajándékra vágyom, vagy legalábbis nem fizikálisan megfogható tárgyra. Az az ajándék számomra, ha olyan pillanatokat élhetek át, amik bennem és másban is – akitől kapom –felejthetetlenül jó emléket okoz.
Az év 365 napján mindig azt reméljük, hogy ha rosszul élünk meg valamit, akkor majd a következő alkalommal korrigálhatunk, vagy jobb lesz valamitől az élet.
Elárulom, nem egy új év fogja meghozni a jobbat, mert nincs naptárba vésve és az újévhez kötve az, hogy mit hozol ki a mindennapokból. Persze, asztrológiai szempontból lehet ez vitatni, és igencsak okos érvekkel alátámasztani, de kérdezem: az új dátum új életet hordoz?
Most pedig itt a fa. Zölden álldogál nemes díszében a nappaliban, üveggömbökkel egyensúlyozva. Minden egyes üveggömb egy emlék – rosszul sikerült ebéd, egy jó szó a szomszédtól, egy gokartverseny, egy csók, egy kiabálás, egy hatalmas futás a parkban, ahogy kibontasz egy izgalmas levelet, vagy ahogy a bevásárláskor türelmetlenül várod, hogy a pénztárhoz kerülj.
Most felakasztjuk ezeket az emlékeket a fára, és elengedjük őket. Huss, menjetek!
Újakat akarunk! Jobbat, szebbet, egészségesebbet, szerelmesebbet.
A 365 nap minden egyes percében.
Boldog karácsonyt!
Nézz csak bele ezüst tavamba, megmutatom, hogy ki vagy – szólt a mindent látó és érzékelő tükör az előtte álldogáló, tétova lánynak. Talán egy éve, talán pár évtizede lógott felakasztva az egyik földalatti kisvasút kopottas, tompán és sárgásan csillogó mázas téglafalán.
A lány meghökkenve nézett körül: vajon látják őt és a tükröt alagútban sietve közlekedő emberek? Úgy tűnt, a többiek saját gondolataikba merülve lépkednek, cseppet sem érdekelte őket a külvilág. Vagy a többi ember. Így a lány, szőke haját jobb füle mögé fésülve, arcán félig mosollyal, kíváncsian nézett bele a kék szempárba, mely egykor a sajátja volt. A sajátja is lehetett volna. Ugyanúgy nézett ki a formája, vágása, írisze, mint amilyennek megszokta. Valami mégis hiányzott. Közelebb hajolt tükörképéhez, hogy megtudja, mi az, ami nincs jelen. Csak szürke csillogást vélt felfedezni a tükörben.
- Látod? – kérdezte a tükör és átfutott rajta egy fénysugár. – Ez vagy te. Üres, szinte lélektelen szürke szempár vagy. Az élet elveszett belőled. Nézd meg magad. A szemed alján szarkalábak, a bőröd már csak viaszos sárga a tőled megszokott kicsattanóan jókedvű pozsgás helyett. Öreg vagy, és csúnya.
A szemrehányó kritika a lányt a lelke mélyén érintette, de csak ennyit suttogott oda:
- Valóban? – hangja fakó és ernyedt volt.
- Valóban. – emígy a tükör. Kis szünet után megkérdezte – Élsz te, úgy igazán?
- Élek. Igazán. – felelte a lány.
- Szeretsz te, úgy igazán?
- Szeretek. Igen, persze. Szeretek.
- Magadat?
- Magamat?
- Persze, ki mást?
- Miért kellene szeretni magamat?
- Hogy a szemedben élet legyen. Hogy a szemedben te legyél újra te.
A lány elgondolkozott.
- Magam lennék? De hát az vagyok. Azt hiszem, én vagyok.
- És aztán, te lány… Szeretnek?
- Persze, szeretnek.
- És te szeretsz?
- Mármint?
- Érzed a szabadságot, amit a szerelem szabadít fel benned? A ragyogást? Hogy bejárja a tested minden porcikáját a forróság, és bizsereg az ereidben a véred? Hogy tenni akarsz, hogy lenni akarsz? Hogy ha becsukod a szemed, akkor repülsz? Hogy ha becsukod a szemed, érzed az illatát, az érintését, hallod a hangját?
- Kellene?
- Igen. Muszáj lenne. – mondta a tükör, és úgy érezte, hogy szomorúságában megreped.
Egy szerelvény érkezett. A fémes csikorgás, ahogy a kisvonat lefékezett, hosszan és magasan sikoltott, és a sebes utazás szele is hamarosan megérkezett a megállóba, hogy kissé megpihenjen. A lány becsukta a szemét, a szorgos hangyákként hömpölygő tömeg magával ragadta. Úgy érezte, beszippantja valami. Valami, aminek az illatát és a hangját már ismerte. Ami a vérét száguldásra késztette. Nem mert felpillantani, nehogy elillanjon a varázs, ami ott állt előtte, ahogy kinyitotta szorosra préselt szemeit. Csillogó, mogyoróbarna szemek fonódtak egybe a pillantásával.
- Ismerlek. – szólalt meg a lány.
- Igen. Ismersz.
- Most már velem leszel?
- Mindig.
- Szabad lehetek?
- Csakis szabadnak szeretlek.
- Ha becsukod a szemed, te is repülsz?
- Igen, amióta ismerlek így teszek.
- Hol jártál eddig?
- Kerestelek.
Talán egy perc, talán tíz év telt el. A lány szeretett. Lopva sandított a tükör felé, akit korábban csak elszomorított, ahogyan elfogadta a szürke és tompa szemeket. A nemszeretemet.
- Jól van, most már csak így éld az életed. – suttogta a tükör és mégis megreped
