A KICSINYEIVEL KIDOBOTT MACSKA(SZÜRKE LETT A NEVE)

A macska, aki már kész volt éhen, hidegben, sértettségben és értetlenségben meghalni, hogyan éljen most tovább, hirtelen valami kicsit és meleget érzett magánál, az oldalán… Egyszerűen kitették az ajtón… Tíz év együttélés után azokkal az emberekkel, akiket a családjának tartott. Kiderült, hogy a újszülöttnek esetleg allergiája lehet a szőrre. Ez a bizonytalan „esetleg” döntötte el az egész sorsát. A macskát, aki már tíz éves volt, senki sem akarta magához venni. Így a férfi, anélkül hogy sokat gondolkodott volna vagy más megoldást keresett volna, egyszerűen kimentette az utcára a hideg tél közepén. Nem messzire, csak a szomszéd ház udvarába. Tökéletesen tudta, hogy a régi macska a hóban és a fagyban nem fog visszatalálni. És az is világos volt, hogy reggelig talán már meg sem éri. Egyszerű számítás volt – hideg logika, semmi együttérzés.--------- Így ért volna véget minden. De ezúttal közbelépett a sors. A macska, aki már felkészült a megfagyásra, éhesen és elhagyatva, hirtelen megérezte, hogy valami mozog mellette. Valami meleg és apró. Erőt gyűjtve felemelte a fejét. Két apró szőrgombócot látott. Két kismacskát, akik egymáshoz bújtak, és könyörgő, reményteli szemekkel néztek rá. „Tényleg még békésen meghalni sem hagynak…” – gondolta keserűen. Őket a két kicsit is kidobták a fagyba. Hogy miért – azt nem tudni. De most élet-halál kérdés állt előtte. Ha ő feladja és meghal, ezek a kicsik sem maradnak életben. Egyszerűen megfagynak majd a teste mellett. Szürke mozgatni kezdte dermedtté vált mancsait, hogy visszahozza nekik a meleget. Közelebb húzta magához a kicsiket, hozzábújt, és nyalogatni kezdte őket, ahogy egykor az anyjuk tette. Ők az egyetlen megmentőjüknek néztek rá. Mint egy anyára. Mint egy csodára. „No, ezt is megúsztam…” – gondolta végzetesen.------ A gyomra görcsbe rándult az éhségtől. Ha neki ennyire rosszul volt, mit mondhatott akkor a kicsikről? Felállt, és elindult a szeméttárolók felé – onnan jött az ételszag. Nehézkesen kihámozott fagyott fasírtdarabokat és belsőségek maradékát, majd odahozta az ételt a kicsiknek. Ők rögtön rávetették magukat, Szürke pedig megette a maradékot. A kismacskák hozzábújtak, doromboltak és elaludtak, az orrukat dörgölve hozzá. Elbóbiskolt… majd egy kiáltásra ébredt: – Anyu! Apu! Gyere! Itt egy macska a kicsikkel!------- Szürke félig kinyitotta a szemét, és iróniával gondolta: „Macska… persze.” De a kislány nem hiába kiabált. Néhány perc múlva visszajött – kezében egy ételszagú zacskóval és egy régi, de meleg, puha takaróval. Most már nem a hóban feküdtek, hanem egy meleg rongyon. És ez még csak a kezdet volt. Egy óra múlva újra jött – már az apjával.------- Az apa egy furcsa szerkezetet cipelt, ami egy kennelre hasonlított, régi bútorokból összerakva. A homlokzatán piros festékkel ez állt: „NE NYÚLJ HOZZÁ. NE RUGD MEG. NE BÁNTSD. ETETÜNK. LAKÁS 22.” Egész este csöngettek az ajtójukon. A szomszéd házakból emberek hoztak ételt, konzervpástétomot, maradék ebédet – mindazt, ami most már az utcán élőknek szólt. Másnap az apa és a lánya hoztak ebédet. Annyi mindent, hogy a kismacskák annyira jóllaktak, hogy meg sem értek Szürkéhez, útközben elaludtak.-------- Harmadik nap, amikor a család hazafelé tartott, a kismacskák örömteli nyávogással odarohantak a kislányhoz. Szürke kimászott a kuckóból, ásított, és leült a bejárat elé. Nem sietett az emberekhez odamenni. Túl friss volt még a hátulütők emléke. – Anya – mondta a kislány – etetnünk kell az anyjukat is. Biztos éhes. – Megeszi magától – válaszolta a nő. – Ő már felnőtt macska. Miért aggódsz ennyire? – Milyen macska? – csodálkozott az apa. – Itt nincs semmiféle macska. – Megőrültél? – tört ki a feleség. – Ott van! Ő az anyjuk! Melegíti, nyalogatja őket! – De ez kandúr – mondta nyugodtan a férfi. – Nézd meg jobban! Az arca nem macskás, a hasa pedig nem szoptat. A nő először nézte meg igazán Szürkét. Leguggolt, óvatosan végigsimított a testen. A macska elégedetlenül megmozdult, ránézett, de nem menekült el.-------- – Istenem… – suttogta a nő. – Szóval te… kandúr vagy? „Persze, hogy kandúr” – gondolta Szürke iróniával. – Vagyis egész idő alatt nem a saját kölykeidet gondozod? Szürke nem reagált. Mit számít nekem a meglepetésük? Csak nézte, ahogy a kislány foglalkozik a kiscicákkal, és remélte: talán elviszi őket… És ő végre nyugodtan eltűnhet. Megfagyhat, elfelejthet mindent, eltűnhet. De úgy tűnik, a sors ismét máshogy döntött. A nő nem ment el. Sírt. – Anya – mondta a lány, szorosan magához ölelve a kicsiket – ő bizony házimacska. Látszik rajta. Nemrég dobták ki. – Hóba és fagyba – tette hozzá az apa. – Remélték, hogy nem éli túl. De ő… elhalasztotta a végét, hogy másokat megmentsen. – Szándékosan? – zokogta az anya. – Szándékosan akarsz engem megölni?--------- – Csak azt mondom, ahogy van – vont vállat az apa. Ekkor a nő felemelte Szürkét, és magához szorította. Ő megdöbbent. Kitörni? Igen. De csak nyávogott és dorombolt. Maga sem értette, miért. Zavarodottan elhallgatott, várva, mi lesz a vége.-------- Az lett, hogy fürdetés következett. Meleg vízben, szappanillattal. Szörnyülködött, vonyított, próbált kiszabadulni. A kislány és az anya azonban gyengéd szavakkal fürdették. Aztán törölköző, majd kanapé. Letette magát, és komoran nézett a nőre. „Na, itt vagy – gondolta. – Mos, simogat… Megszegi a függetlenségemet! Jó, alszom egyet, eszem, aztán megmutatom, ki a főnök itt.”------- A megfürdetett és jóllakott kiscicák felugrottak a kanapéjára, odabújtak hozzá, és elaludtak. – Hős vagy, nagy macska – mondta a nő, simogatva őt. – Nem minden ember tenne így. „Csak olajat önt a tűzre…” – gondolta, de hirtelen dorombolni kezdett. A kislány nevetett. „Talán mégsem kapok karmot… Olyan rendesnek tűnik” – gondolta Szürke, becsukva a szemét. Magához szorította a kicsiket, elkezdte nyalogatni őket. A nő ismét sírni kezdett.-------- „Furák ezek az emberek – töprengett. – Néha sírnak, fürdetnek, mentenek. Talán megbánja.” Elaludt, átölelve a kicsiket, anélkül, hogy sejtette volna, igaza volt. Ő volt az, aki eredetileg ellenezte, hogy elvigyék a macskát a kölykeivel. Ezért építették a férj és a lány a kuckót. Szürke és a kicsik aludtak. Mellette állt hárman – apa, anya és a kislány – és nézték a megmentőt, aki nem hagyta el az idegeneket.------- – De mi elvittük őket, ugye? – kérdezte halkan a kislány. – Igen, elvittük őket – válaszolták a szülők. Csak valahogy nem akarták tovább beszélni. Talán azért, mert a kérdésre adott válasz nem is olyan egyszerű.