Még soha nem láttam őt. Egy röpke árnyék a környéken, mindig mozog, mindig éber. Egy vad szépség – karcsú, kecses – arany bundájú foltokkal, mintha egy esőerdőből lépett volna ki. Soha nem jött a közelébe. Csak nézte, ennyi volt.------
Aztán egy reggel, amikor kivittem a szemetet, megláttam őt. A régi fészer egyik sarkában fekszik. Kimerült. Tágra nyílt szemek, de a teste még mindig. És körülötte... aprók. Olyan kicsi. Újszülött cicák. Még mindig nedves, még mindig csukott szemmel, úgy tapadt hozzá, mint mentőkötél az ismeretlen tengerben.
Egyenesen a szemembe nézett. Nem nyávogott. nem mozdult. Csak ez a pillantás – mélyen, félelem és remény között. Mintha azt mondaná: "Nincs erőm. Segíts. De kérlek... ne bántsd őket."-------
Így hát finoman hátráltam. Hagyott neki egy tál vizet, egy régi párnát, egy kis ételt. És visszajöttem. Újra és újra. Csendesen, hirtelen mozdulatok nélkül. Amíg be nem engedett.--------
Végül megengedte, hogy közel kerüljek. Megértettem, hogy nem akarok semmit elvinni – csak menedéket kínálni. Ezért felállítottam egy puha dobozt a ház egyik csendes sarkában, és bevittem mindet. Ő követte. Nem bizalomból – még nem. De az ösztön. Tudta, hogy már nincs egyedül.------
Azóta nem vette le rólam a szemét. Nem dorombol – még nem. Óvatos marad, hallgat. De most alszik. Mélységesen. A cicái békében nőnek, játszanak, dajkálnak. Nem ismernek félelmet. Csak melegség. Biztonság.------
És ő, ez a macskamama, akit az élet nem kímélt, újra lélegezni kezd. Hinni. rendezni.
Nem tudom, meg fog-e köszönni valaha. De nem ezt keresem.
Mert néha az életmentés csak annyi: ott lenni a megfelelő pillanatban...
és a feltétel nélküli szeretetet választja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése