Mielőtt meghalt, becsatolta a biztonsági övet, majd kidobta kisbabáját az ablakon. A tűzoltók alig hittek a szemüknek!
Wyoming egy olyan kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit. Az Illions államban található helyiségnek csak 1400 lakosa van. Shelby Ann Carter, ebben a csendes, barátságos környezetben képzelte el az idilli családi életet. Itt éltek vőlegényével és édesanyjával, kozmetikusként dolgozott és 21 éves volt amikor elkezdte a gyógyszerészképzést. Januárban kislánya, Keana Davis is megszületett. Shelby nagyon boldog édesanya volt, de a jövőbeli tervei hirtelen véget értek…
“Hatalmas nyomot hagyott kisvárosunk történelmében,” mesélte a város polgármestere. A tragédia ponotsan egy nappal a 21-ik születésnapja után, január 30-án következett be. Shelby egyedül volt otthon kislányával, amikor a ház kigyulladt. Felhívta hát a segélyhívószámot és értesítette őket, hogy ég a ház és alig kap levegőt.
Mire a tűzoltók a helyszínre érkeztek, sajnos már túl késő volt. Miután kioltották a tüzet, holtan találták a második emeleten, és megállapították, hogy szén-monoxid mérgezést kapott. A mindössze 12 napos kislányt azonban nem találták sehol a lakásban. Nem sokkal ezután megtalálták Őt, a ház előtt lévő törmelékek között. Mi történhetett?
Annak ellenére, hogy az egész lakás lángokban állt, Shelby ésszerűen cselekedett és szokatlan módon megmentette kislánya életét. Belehelyezte kislányát egy gyermekülésbe, becsatolta a biztonsági övet és a második emeletről kidobta az égő házból. Milyen önzetlen édesanya, aki képes volt mindenre, hogy megmentse egyetlen gyermekét.
“Azt hiszem, hogy az erős anyai ösztön volt az, ami képessé tette őt, hogy megmentse gyermeke életét. Örök rejtély marad számunkra, hogy miért Ő miért nem ugrott ki az ablakon” – magyarázta az egyik tűzoltó, aki ott volt a helyszínen.
A kislányt kórházba szállították, ahol az orvosok megállapították, hogy kisebb sérülésekkel megúszta, a zuhanás nem okozott különösebb sérüléseket és mélyebb égési sebek sem voltak rajta, csak zúzódások. Rövid időn belül kiengedték a kórházból, és most a rokonok vigyáznak az árván maradt kislányra.
A tragédia után, a város lakói adománygyűjtő kampány szerveztek az interneten, hogy támogassák a családtagokat, hogy minél hamarabb újraépíthessék a leégett házat. Alig egy hét alatt összegyűlt 40.000 dollár.
Bár óriási a veszteség, de Keana Davis örökre büszke lehet édesanyjára, akinek kétszeresen is megköszönheti az életét!
Ember árnyék nélkül.
Maga után fájdalmat és bánatot hagy, és mindig, de MINDIG ÉHES. Éhségét nem lehet kielégíteni, keresi a következő áldozatát. Nem válogat, neki mindegy, hogy fiatal, vagy öreg. Ma fiatalra éhezett meg, nem érdekli, hogy mekkora fájdalmat okoz ismét. Önző és kegyetlen. A neve: HALÁL.
Várva várt örömmel mentem a menhelyre, két napja nem láttam őket, hiányoztak már nagyon. Siettem, már-már repültem, akkor még nem tudván, fájdalmas és nagyon szomorú nap áll ellőttem.
Megnéztem a kicsiket, akiket egy piaci vásáron hagytak ott, ahol a takarítók szedték össze őket még két hete. Tizenkét picinyke-picurka, fekete gyönyörűség. Nem lehettek több 8 hetesnél.
Három picurkát örökbe fogadtak, három sajnos meghalt még múlt héten. Öt kicsi botladozva futott ki, mikor az ajtó nyílni kezdett, félve néztem körbe. Egy hiányzott, nem volt nehéz megtalálni, az alvókában feküdt, nem mozdult. Nagyon rosszat sejtettem, gyorsan megnéztem, él-e még. Lélegzett, de nagyon nehezen. Kezembe vettem, mint egy hópihe, olyan könnyű volt. Rám nézett azokkal a mindent elmondó, csodás, fekete, gomb szemeivel. Könnyeimmel mostam, és megint mint mindig ilyenkor, mikor tehetetlen vagyok, üvölteni tudtam volna fájdalmamban. Kivittem a kezembe tartva, mint egy picinyke babát, és ahogy mentem vele végig a kennelek közt, a kutyák sorra elhallgattak. Vittem a kicsinyke haldokló kis testet, aki az életéért küzdött. Leültem egy kőre, az őszi napsütéssel melengettem, könyörögtem, hogy Őt ne vedd el, halál, eleget ettél már, hagyd élve. Visszavittem a testvéreihez, de különrakva, egy takaróval betakarva. Szemeit nagyon nehezen tudta nyitva tartani, nagyokat pislogott. Nem akartam otthagyni, hogy egyedül haljon meg. Szemecskéiben megláttam a szivárványt, tudtam búcsúzik az élettől, amiből csak a fájdalmat ismerte.
Elment. Csak ültem és néztem azt a kicsinyke, megtört kis testet. Ha van szivárványhíd, Ő most ott van, nem lesz egyedül, sok játszótársa lesz. Ott lesznek Ők is, akiket nagyon szerettem és nem tudtam segíteni nekik, nem tudtam a fájdalmukat enyhíteni. Ott van az én tündéri életem, első kutyusom, aki három hónapja ment el, együtt lesznek, szeretném hinni, van egy hely, ahol a sok halott kutyus együtt van, boldogok, nincs fájdalom és bánat nekik.
Szomorúan és megtörve bandukoltam, könnyeimtől bukdácsoltam a sorok között, mikor látom .
Párkapcsolatok zsákutcában.
Amikor úgy érezzük, hogy nem működik a párkapcsolatunk... Mi lehet az oka? És mit tehetünk? A végére pedig egyértelművé válik, hogy az önismeret az alapja minden párkapcsolatnak.
Mindenki ismeri azt a vibráló, eleven érzést, amikor egy új kapcsolat van kialakulóban. Egyre több időt töltötök együtt, mélyül az intimitás kettőtök között. Kölcsönösen megnyíltok egymás számára. Mindez örömöt és boldogságot ad Neked. Majd kimondjátok, hogy mostantól kezdve együtt képzelitek az életeteket.
Innentől egy ki nem mondott egyesség veszi kezdetét: „ketten egyek vagyunk”. Kialakítotok egy közös életrendet, mely idővel egyre merevebb és zártabb lesz. Mindketten lemondtok egy részetekről, hogy az együtt továbbra is működhessen. Elkezdenek megjelenni a rossz érzések és ennek hatására egyre bezárulsz. Már kevésbé érzed magad boldognak, így más szemmel tekintesz életedre és kapcsolatotokra. A szerepeket leosztottátok, a felelősség a különböző területeken eltérő mértékben hárul rátok. Mikor erre rádöbbensz, úgy érzed csapdába estél, bezártak. A ketten egyek szövetsége egyre inkább fojtogatóan hat.
A szerepek leosztása egyre nagyobb ellenérzést vált ki belőled, amit ha nem mersz nyíltan felvállalni, rejtett módokon juttatod partnered tudtára. Lehet, hogy megpróbáljátok egymást az ellenőrzésetek alatt tartani. Gyakran alkalmazzátok a manipulációt pl. „Milyen jó lenne egy hétvégét pihenéssel tölteni vidéken…”. Bár itt látszólag megadod a másiknak a döntési lehetőséget, de ha a másik nemet mond, azt többnyire úgy éled meg, mintha a partnered téged utasított volna el. Illetve az ellenállás abban is megnyilvánul, amikor szabotáljátok egymást. Olyat teszel, amiről tudod, hogy a másikat bosszantja, vagy akár vissza is húzódhatsz.
Mikor eljutnak erre a szintre a kapcsolatok, a legtöbben nem vállalják a konfrontációt, hanem figyelmüket másra irányítják, mellyel elfedik boldogtalanságukat. Az önámításnak számtalan formája létezik. Sokan elkezdik szépítgetni az otthonukat, mások hagyják az egészet, és függőségbe menekülnek. Láthatjuk azt is, hogy a testi panaszokkal hányan hátrálnak ki helyzetekből. Hallhatjuk, amint az emberek másokat, a körülményeket okolják jelenlegi helyzetükért. Egy pörgős életstílus is számos dolgot elfedhet, legalább nem kell igazán foglalkozni a másikkal. Sokan menekülnek a hobbiba, munkába. És persze vannak, akik a boldogságot egy külső kapcsolatban keresik.
A valaha volt legnagyobb becsapódott aszteroida kétszer akkora volt, mint amely kiirtotta a dínókat. Földbe valaha becsapódott legnagyobb aszteroida, amely mintegy 2 milliárd évvel ezelőtt érte el bolygónkat, még hatalmasabb lehetett, mint azt a tudósok korábban gondolták. A Vredefort-kráter mérete alapján a kutatók nemrégiben úgy becsülték, hogy a hatalmas becsapódás helye alapján az aszteroida körülbelül kétszer olyan széles lehetett, mint az, amely kiirtotta az őslényeket, írja a Live Science. A kráter a mai Dél-Afrika területén található, amelyet a gigantikus űrszikla hagyott maga után. A Johannesburgtól mintegy 120 kilométerre délnyugatra fekvő Vredefort-kráter átmérője jelenleg mintegy 159 kilométer, ami a Föld legnagyobb látható krátere. Ugyanakkor kisebb, mint a mexikói Yucatán-félsziget alatt eltemetett Chicxulub-kráter. Annak átmérője mintegy 180 km, és a dinoszauruszokat kiirtó aszteroida hagyta maga után a kréta időszak végén, mintegy 66 millió évvel ezelőtt. A becsapódási kráterek azonban az idő múlásával lassan erodálódnak, ami miatt összezsugorodnak. A legfrissebb becslések szerint a Vredefort-kráter eredetileg 250-280 km átmérőjű volt, amikor 2 milliárd évvel ezelőtt kialakult. Ennek eredményeként a Vredefort-krátert tartják a Föld legnagyobb becsapódási kráterének, annak ellenére, hogy ma kisebb, mint a Chicxulub-kráter. Hihetetlen erők Korábban a tudósok úgy gondolták, hogy a Vredefort-kráter eredetileg sokkal kisebb volt, körülbelül 172 km széles. Becslések alapján a kutatók korábban kiszámították, hogy a becsapódásért felelős aszteroida átmérője körülbelül 15 km lehetett, és körülbelül 53 900 km/h sebességgel ütközött a Földnek. Egy új tanulmányban azonban a tudósok újra átvizsgálták a kráter méréseit, és új betekintést nyertek a hatalmas űrszikla méreteibe. A Journal of Geophysical Research című folyóiratban augusztus 8-án megjelent tanulmányban a kutatók újraszámították a Vredefort aszteroida méretét. Megállapították, hogy a pusztító űrszikla valószínűleg 20-25 km átmérőjű, és 72 000 és 90 000 km/h közötti sebességgel haladhatott, amikor bolygónkba csapódott. “A Földön található legnagyobb becsapódási struktúra megértése kritikus jelentőségű. Ugyanis lehetővé teszi a kutatók számára, hogy pontosabb geológiai modelleket alkossanak,” mondta a tanulmány vezető szerzője, Natalie Allen, a baltimore-i Johns Hopkins Egyetem Fizikai és Csillagászati Tanszékének doktorjelöltje egy nyilatkozatban. A becsapódások méretének pontosabb előrejelzése más kráterekre is fényt deríthet a Földön és az egész Naprendszerben, tette hozzá. A méret a lényeg A múltban a tudósok nehezen tudták meghatározni a Vredefort-kráter eredeti méretét, mivel az elmúlt 2 milliárd év során erodálódott. “Ahhoz, hogy megértsük, hogyan hat az erózió az olyan ősi becsapódási kráterekre, mint a Vredefort, képzeljük el, hogy folyamatosan levágjuk egy tál peremét”, mondta Roger Gibson, a dél-afrikai Witwatersrand Egyetem szerkezeti geológusa a NASA Föld-megfigyelőközpontjának. “Ha vízszintesen, fokozatosan átvágnánk a tálat, azt látnánk, hogy a tál átmérője minden egyes levágott szeletnél csökkenne”. A Vredefort becsapódási struktúra természetes eróziója mellett a kráter egyes részeinek tetején újabb sziklaalakzatok alakultak ki. Ennek eredményeként a kráter eredeti szerkezetének nagy részét teljesen elfedték a fiatalabb kőzetek. A kráter magasított peremének ma pedig már csak kis szakaszai láthatók, így még nehezebb megmondani, mekkora volt egykor a kráter.
Kisfiam elvesztése...
A halál elfogadására négy lehetőség kínálkozik. Az első egy írás, amit végrendeletnek is hívhatunk. (...) A másik lehetőség: amikor a szeretteimmel egy ilyen éles helyzetbe kerülök, akkor dönthetek úgy, hogy nem menekülök el a helyzet elől. Harmadik lehetőség: elmegyek önkéntes segítőnek egy kórházi osztályra, ahol elmenőket ápolnak... Így kezdődik a halál elfogadása. Negyedik lépés: adott esetben beszélek róla. Mert bármilyen elfogadás csak akkor jön létre, ha én arról indulatok, harag, düh, frusztráció, kétségbeesés nélkül tudok beszélni. Hangosan és békében, először önmagamnak, majd másoknak.
Kisfiam elvesztése...
A férjemmel 2011 március 26-án ismerkedtünk meg. Azonnal tudtuk, hogy mi egymáshoz tartozunk! Négy hónapra rá abbahagytam a fogamzásgátló szedését, mert babát szerettünk volna. Hónapok teltek el úgy, hogy a WC felett görnyedtem a tesztel a kezemben, hogy negatív, negatív, negatív. Egy éven keresztül senki nem foglalkozott vele, mivel egy évig kell próbálkozni.
Amikor letelt, elküldtek hormonvizsgálatra, ahol kiderült, hogy nincs peteérésem. Clostyt írt fel a doktornőm. Akkor már egy éve és 6 hónapja próbálkoztunk. A férjem testvéréék, akik fél éve voltak együtt, közölték velünk, hogy becsúszott a baba, 5 hetes terhes a sógornőm! Kedvesen gratuláltam, megöleltem őket és amint kiléptek a szobából, bömböltem és nem akartam elfogadni, miért történik ez meg velünk. Miért nem lehet nekünk gyerekünk. Akkor megfogadtam, hogy augusztus 2-ig hagyjuk az egészet, mert akkor lesz az esküvőnk.
Márciusban nem jött meg. Nem akartunk venni tesztet, mert hogy most már nem veszünk feleslegesen. Végül másfél hét késés után csak vettünk egyet és két csíkos lett! Nem hittük el, vettünk még három tesztet, ami mind megint két csíkos lett. Amint megfogadtam, hogy leállunk, sikerült teherbe esnem. Na innen kezdődik drága Árminunk története.
Az első időkben hányingerek kísérték a terhességem, a 12. hetéig. Az esküvőnk hetén töltöttem be. A férjem eljött velem az ultrahangra, csodáltuk, hogy ő a kisbabánk. A férjem még ekkor sem élte bele magát. A 90 fős esküvőt majdnem hogy egyedül leszerveztem. Végigtáncoltam az éjszakát problémamentesen. Ezután következett a "pangás"...semmi nem történt csak vártunk hogy jöjjön a következő vizsgálat. Elmentünk nászútra, ahol motoroztunk, úszkáltunk és 24 órás buszutat megtettünk. Az Afp vizsgálat tökéletes lett. Amikor 17 hetes lettem, megtudtam, hogy a másik sógornőm is terhes. Három kis Osváth fog érkezni. Az egyik január 8, a másik február 15, a harmadik pedig április 4-én. Ármin volt a középső kisbaba!
Utána következett a nagyobb ultrahang, ahol mindent rendben találtak és közölték, hogy kisfiunk lesz. A férjem el sem hitte, hogy kisfia lesz. Annyira büszke volt rá. Simogatta a hasam. Beszélt hozzá, ő meg rugdosásokkal válaszolt. :) Ekkor találtuk ki a pici nevét, az Ármint!
Kiságyat, babakocsit, pelenkát, ruhákat már mindent beszereztünk, hogy ne hagyjuk a végére. 22 hetesen voltam még ultrahangon, ahol minden teljesen rendben volt. Majd 24 hetes lettem szerdán és pénteken kiderült, hogy a férjem kiutazik Németországba, hogy több pénzt keressen és majd én utána megyek januárban és ott szülöm meg Ármint. Azonnal telefonáltam, hogy 4D-s ultrahangra kapjunk időpontot még hétfőre, mert kedden utazik el. Kaptam is, de csak Pestre.
Hétfőn bevásároltunk, reggel cola, csoki, hogy esélye ne legyen a picinek aludni. :) Nagyon sokat ettem, de nem éreztem, hogy mozogna... Gondoltuk is magunkban, hogy mindig keresztbe tesz nekünk. Amikor bementünk az ultrahangra, közölte velünk az ultrahangos, hogy kevés a magzatvíz ahhoz, hogy szép 4D-s képet kapjunk. Meg is mutatta, hogy a kezecskéjével is eltakarja a fejét. Aggódtunk, hogy de attól ugye minden rendben lesz? Mondta, hogy persze, ez elegendő neki, csak hogy az ultrahanghoz nem elég.
Nézi-nézi... kérdezi tőlem, hogy mióta alszik? Mondtam, hogy nem tudom, mert csokit is ettem... és rám néz... és mondja, hogy itt nagyobb a baj... nincs szívverése!
A plazma tv-n megmutatta, hogy vízszintesen megy a csík.... nem él Ármin! Azonnal keltem volna fel, de visszatolt és mondta, hogy maradjunk, mert hátha csak kimarad a szívverése. Böködtem a hasam a kezemmel, de csak azt lehetett látni, hogy a víz megmozgatja és ő nem reagál. Azonnal felálltam és menjünk gyorsan vissza Székesfehérvárra a szülészetre, nézzenek meg még egyszer.
Megkaptuk a leletet és a 7000 Ft-os csekket, hogy ennyibe kerül, hogy megmondja nekünk a ultrahangos, hogy meghalt a babánk... Szaladtunk Pest utcáin zokogva, kézen fogva, hogy minél hamarabb hazaérjünk és megmentsük az életét. Simogattam az autóban a hasam, de semmi reakció.. Semmi választ nem kaptam...
Amikor beértünk a kórházba, bent volt a fogadott orvosom és megnézett. Sajnálja, de tényleg nincs szívhangja. Nem tudja ő sem, mi történhetett, mert mindenem rendben volt... nem értettem, miért történhetett ez meg velem... Tegnap még este rugdosott... ma meg már nem....
Az orvosom mondta, hogy másnap meg kell szülnöm természetes úton, ezért már ma bent kell maradnom. A férjemmel közöltem és azonnal mennie kellett! Beraktak a vajúdóba, ahol azt hallgattam, ahogy a kismamáknak a hasára rá van rakva a szívhangfigyelő és dobog a kisbabájuk szíve. Csak sírtam, hallgattam és kérdeztem, az enyémnek miért nem doboghatott tovább. A kismamák nem voltak rám tekintettel és két méterre ülve beszéltek ki, hogy mi is történt velem. Szörnyű volt. Közben szóltak, hogy megérkezett a férjem. Kimentem hozzá és én még életemben így bömbölni férfit nem láttam, mint akkor. Együtt sírtunk, zokogtunk, hogy meghalt a kisbabánk... Miért?! És csak ezeket a kérdéseket tettük fel. Három perce voltam kint, amikor jött a szülésznő, hogy menjek, mert a tágító pálcikákat lassan felhelyezik. Persze az a lassan az 4 óra volt. Nem érettem, miért nem lehetek ilyenkor a férjemmel, hogy együtt gyászoljunk és nyugodjunk meg? Este fél 10-kor felhelyeztek 4 db pálcikát. Nagyon fájt, főleg, ahogy az ágyra feküdtem és éreztem, hogy na most... most fog elkezdődni... elveszítem a gyerekemet.
A szülésznő együttérzése olyan volt, hogy erélyesen rám szólt, hogy engedjem már el a fenekem és nyugodtan feküdjek, mert nem tudja a doki megcsinálni a felhelyezést. Ezek után elvittek a kórterembe, ahol abortuszosok voltak. Az egyik a nyolcadik babáját vetette el. Én meg 24 hetesen ott fekszem, aki a legjobban várta a babáját! Eltelt egy fél óra és fura érzésem lett. Mintha mozogna.... Megéreztem a köldökömnél a fejét... utána nézem... nézem.... az oldalamon a popsiját.... majd szívverést is éreztem..... AZONNAL HÍVJÁK A NŐVÉRT! - szóltam ott a lányoknak.
Bejött, elmondtam neki, mit érzek és hogy éppen fogom a babám fejét és rám szólt, hogy nem.... nem... magának a gyereke meghalt... látták az ultrahangon... úgyhogy pihenjen és aludjon, holnap szülni fog és kiment a kórteremből.
Nem értettem, miért kell így? Miért nem lehet a kismamát "megnyugtatni", hogy a gyereke tényleg nem él. Hisz én úgy éreztem, hogy elindítjuk most úgy a szülést és még él a kisfiam. Utána abbahagyta ezt a mozgást és akkor jöttem rá, hogy mi is történt. A magzatvíz mozgatta és azt pedig az összehúzódások okozták. Egész éjszaka nem aludtam, csupán egy órát, az tis 10 percenkénti felriadásokkal. Reggel 6-kor jöttek értem, hogy menjek a szülőszobára, leveszik a pálcikákat.
Felfeküdtem... leszedték... és mondták, hogy na akkor most burokrepesztést végeznek el. Az orvos egész öklével bennem... a szülésznő a hasamat nyomja le, majd a nődoki is és hatodszorra sikerült elcsípni a magzatburkot. Akkor is csak nyugtattak, hogy így nem tudják jól megcsinálni, ha ficánkolok. Így szülés után is azt mondom, az volt a legfájdalmasabb. Üvöltöttem volna!
Elfolyt a magzatvíz és utána bevittek a szülőszobámra és következett a várakozás. Az Oxytocint fél 7-kor kezdték adni. 14 órára lefolyt. A kétperces fájásaim utána azonnal megszűntek. Majd 15 órakor kaptam egy erősebbet. A férjemet még behívtam, hogy szülés előtt jöjjön be hozzám. Nem szerettem volna, hogy bent legyen a szüléskor. Nem érdemli meg, hogy ezt ő is átélje! Elég, ha én átélem és jöjjön majd be a következő szülésemre, amikor a végén a kisbabánk felsír!
18 órakor el is küldtem, mert már éreztem hogy nagyon nagy fájásaim vannak. Kétpercesek voltak megint, de már jóval erősebbek! Jöttek az egyperces fájások és a szülésznő bejött, hogy menjek el fürödni, ne zárjam be az ajtót, majd úgyis hallják, ha van valami baj. Alig bírtam elmenni a fürdőszobáig. Ott ordítottam, sírtam, hogy ez történt velünk.... de senki nem nézett felém és nem nyugtatott meg, hogy nyugodjak meg, csak erre koncentráljak. Persze mielőtt elmentem volna, azt mondták, hogy álljak terpeszbe mert lehet ott megszülöm a pisilés közben a babát! Rettegtem ettől. Nem akartam meglátni.... ott megszülni ilyen körülmények között.... ezért hamar vissza is mentem a szobába, már egybefüggő fájásokkal. Hoztak antibiotikumot és vettek tőlem vért (persze fájás közben úgy, hogy a kezem tele volt másnap karcolásokkal). Kértem, nézzenek meg. Mondták, hogy szólnak az orvosnak. Másfél óráig nem jött, majd utána megnéztek és még csak 2 ujjnyira voltam tág... Nem értettem, hogy akkor miért fáj már ennyire... Egy kis tanuló lányt magam mellé állítottam, hogy valaki legyen mellettem és nagy szerencsém volt, mert akkor éreztem azt az érzést, hogy kakilnom kell. Rohant ki, hogy szóljon a szülésznőnek. Az bejött és mondtam, hogy érzem már a fejét! Látta, hogy na akkor most már tényleg itt az idő.
Elkezdtek előttem szaladgálni. Nem tudtam, hogy most mit tegyek, nyomjak-e, vagy sem... Utána két nyomás...a harmadiknál már felrakták a lábtartókat... Fel is raktam rá a lábaimat és na éreztem, hogy most... most vége... és kijött a kisbabánk. Mivel még az ágyat nem csinálták meg, a fenekemhez esett... Éreztem a testemmel az ő testét. Nem néztem meg... Nem akartam azt az emléket magamnak... Ott feküdtem a kisbabámmal egy ágyban, csak ő már halott volt. Rettenetes érzés..... De közben "örültem", hogy a következő babánknak most adtam utat, hogy megszülessen és egészséges legyen. Megműtöttek és 10 percre fel is keltem. Senki nem volt már körülöttem... a babám sem bennem... sem mellettem.
Azóta eltelt két hónap. Már jobban vagyok. Az orvosok szerint három hónap múlva újra próbálkozhatunk. Remélem, hogy minél hamarabb újra terhes lehetek. Minden nap eszembe jut Ármin. A férjem hazajött. Már annyira magányos nem vagyok. Nagyon nehéz volt ezt a hét hetet úgy átvészelni, hogy külön voltunk...Az éltet, hogy ennyi rossz után csak jó jöhet! Néha bemegyek a szobájába... megnézem a ruháit... a kiságyát... a babakocsit... De tudom, hogy ennek így kellett lennie! Ő nem szeretett volna megszületni! Minket nagyon sok szenvedéstől kímélt meg. Szeretett minket, mert mi is őt! Ármin! Mindig te leszel az elsőszülött gyermekem! Hiszen az anyukád vagyok! Anyukája vagyok egy kis angyalkának!
Most következik a várakozás: mikorra sikerül újra áldott állapotba kerülni. Mert ez egy áldás, nem terhesség.
Hatalmas, veszélyes bolygót észleltek a Naprendszerben
A titokzatos kilencedik bolygónak akár 20 holdja is lehet, amelyeket a hipotetikus égitest gravitációs vonzása túlhevíthet, így a közeljövőben a tudósok végre megtalálhatják az elveszett objektumot.
Ha a modellek igaznak bizonyulnak, a kilencedik bolygó valahol a Naprendszer külső határvidékén, a Neptunuszon túl, a jeges Kuiper-övben rejtőzhet.
A csillagászok először a The Astronomical Journal című folyóiratban megjelent 2016-os tanulmányukban vetették fel a kilencedik bolygó létezését. A hipotetikus bolygót több extrém transzneptunikus objektum - a Naptól 30 csillagászati egység távolságra lévő aszteroidák, üstökösök, holdak vagy törpebolygók - szokatlan pályájának lehetséges magyarázataként használták.
Egy csillagászati egység a Nap és a Föld közötti átlagos távolság, azaz 150 millió kilométer.
A kutatók úgy vélik, hogy ezeknek a távoli transzneptunikus objektumoknak a pályája leginkább egy fel nem fedezett tömeg gravitációs erejével magyarázható. E pályák alapján a kilencedik bolygó valószínűleg 5-10-szer nagyobb a Földnél, és mintegy 250-szer messzebbről kerüli meg a Napot, mint bolygónk. Még az is felmerült, hogy a megfoghatatlan objektum egy miniatűr fekete lyuk lehet.
A térségben kutató csillagászok eddig nem észleltek fényjeleket a kilencedik bolygóról, de ez nem meglepő; a bolygó ugyanis túl messze van ahhoz, hogy a Nap megfelelően megvilágítsa, így csak akkor lehetne észrevenni, ha egy távoli fényforrást, például egy galaxist vagy egy Tejútrendszerben lévő csillagot takarna el.
Álomvilág vs. valóság.
Sokszor játszanak a gondolataim a "mi lenne, ha" kifejezéssel. Belegondolok, hogy mi lett volna, ha máshogy lett volna az életem egyes szakasza, ha más embereket ismertem volna meg, ha máshogy alakultak volna a kapcsolataim, ha máshol élnék, ha más társaság venne körbe, és ha más dolgokkal foglalkoznék. Beleélem magam általam kitalált helyzetekbe, ezzel elzavarva a jelen okozta sötét felhőket a fejem felől. De rájöttem: amíg így élem a napjaimat, addig egy álomvilágba képzelem magam, ahol minden úgy történik ahogy én szeretném, ahogy nekem jó. Az, hogy mennyire értékes ez az álomvilág számomra, azt nem biztos, hogy egy kívülálló látja, csak érzékeli, hogy én bizony máshol járok. Hogy ez rossz dolog-e? Nem tudom. Csak szeretek szép pillanatokra visszaemlékezni, vidám jövőt tervezni magamnak és boldognak látni a körülöttem lévőket. Az én álmomban mindenki kedves és örül, nem csapnak be az emberek, nem érnek csalódások.
Ezzel ellentétben pedig létezik a valóság, ahol reálisnak kell maradnod, hogy életben maradhass, ne verjenek át, ne használják ki a hiszékenységedet. Sok fájdalom ér és bántani is fognak, de ha sikerül megtalálni a valóságban azt, hogy hogyan tudod megélni az álomvilágodat, akkor ugyanaz a boldogság lesz a jutalom, amit eddig csak akartál egyszer, valahol, valamikor, valakivel. A valóságot megélni nem könnyű, sokszor szomorú dolgok történnek velünk, de van, amit el kell fogadni, és tovább kell lépni. Ez nem azt jelenti, hogy pesszimista lennék, inkább realista próbálok lenni. Tisztában vagyok az értékeimmel, ezért nem akarok csalódni és csalódást okozni.
Nem mondom meg, hogy melyikben érdemesebb/jobb élni, ezt döntsd el Te magad. Csupán törekedj arra, hogy megtaláld a kettő közötti egyensúlyt és boldog légy. Én is így teszek majd.
Vonzódás vagy csak vágy?
Vonzódás és vágy. Két röpke szó, mely csak néhány betűből áll, mégis különös a jelentése. Ezen gondolkoztam múlt éjjel. Mikor vonzódik az ember valakihez? Mikor mindig elmosolyodik, mikor rá gondol? Vagy ez csak vágy, hogy szeretné maga mellett látni? Nem tudom, érdekes kérdések. Mindenesetre tovább gondolkoztam. Szerintem a vonzódásnak lehet két fajtája, fizikai és úgymond lelki. Fizikai alatt azt értem, mikor egy ember valakihez vonzódik, akit nagyon szeret, és talán a másik ember is viszont szereti. Kapcsolat van köztük. A lelki, meg olyan, hogy az egyik szeretne valamit a másiktól, vonzódik utána, olykor elmosolyodik, mikor rá gondol, de nincs kapcsolat köztük. Talán a lelki vonzódás = a vággyal. Mert úgymond vágyakozunk, hogy kapcsolatunk legyen a másik emberrel, és vonzódunk hozzá. Szeretnénk tőle valamit, csak nem tudjuk, hogyan mondjuk, és mi lesz, ha nemmel válaszol? Talán most én is ilyen lelki vonzódás áldozata vagyok. Vagy mégsem? Nem tudom, lehet, hogy csak vágyakozom valaki után, aki nemmel válaszolna.
Körben a világ végén.
Sokszor a "szürke" hétköznapokat élve nem is gondolunk bele, hogy nem csak a mi kis világunk, környezetünk létezik, hanem a világ egy sokkal nagyobb tér ennél. Vannak olyan helyek, ahová valószínűleg soha nem jutunk el, mégis jó tudni róluk, hogy valahol a bolygó másik végében várnak ránk még számunkra felfedezetlen csodák. Csodák, amelyek még ha csak néhány percre is, de kikapcsolnak a mi kis világunkból, hogy elcsodálkozzunk milyen különleges is ez a Föld nevű alkotás.
A Google AI kiszámolta, mikor jön el az emberiség utolsó napja, mindenki készüljön!
Riasztó jövőkép, ráadásul nincs is messze!------
Nemrégiben a Google cége kísérletet tett arra vonatkozóan, hogy kiszámolják, mikor is lesz pontosan vége a világnak. Azaz az emberiségre mikor köszönt utoljára a felkelő nap.-----
A mostani jóslatot azonban nem holmi összeesküvés elméleteknek köszönhetjük, vagy megrögzött világvége prófétáknak, hanem a Google AI
, mely megpróbálta előrevetíteni, hogy mikor ér utol minket a vég.-------
A Google jóslat azonban elég riasztó és egyáltalán nem bizalomgerjesztő. Arról van szó ugyanis, hogy a vállalat 2045-re datálja a világvégét, ami egyáltalán nincs messze, és még a mi életünkben be fog következni.
Elmondása szerint a robotok 2029 végére elérik az emberi intelligencia szintjét, és képesek leszünk az első mesterséges intelligencia rendszereket megalkotni.-------
Megdöbbentő, és egyben nagyon nyugatalnító a jóslat. Korábban maga Elon Musk is többször pedzegette, hogy mennyire veszélyes, és csínján kellene bánnunk az M.I. kutatásokkal, és a fejlesztésekkel.
A mesterséges intelligencia már itt van.Egyesek szerint - a mesterséges intelligencia felül fog kerekedni az emberen - míg mások úgy gondolják, hogy egyszerűen össze fogunk olvadni a robotokkal, és ezért szűnik meg az emberiség a jelenlegi formájában
IDEGENEK ÜZENETE AZ EMBERISÉGNEK: “CSENDBEN KELL LENNETEK, RÁTOK VADÁSZÓ CIVILIZÁCIÓKKAL VAN TELE A KOZMOSZ”
Végső választ kaphattuk arra, miért olyan hallgatag az űr…?
Az üzenet forrása ismeretlen, de vannak különféle meg nem erősített információk arról, hogy ez eredetileg egy olyan jel, mely a híres Hűha!-jel forrása felől érkezett,
nem sokkal az eredeti jel befogását követően, mai csak nemrégiben hoztak napvilágra.
Más elméletek szerint ezek a jelek az FRB jelekből lettek “összerakva” a NASA rádiótudósai által, így kapták meg azt az üzenetet, ami az emberiséghez szól.
Az üzenet egyértelmű és hozzánk, földlakókhoz szól.
“Csendben kell lennetek, rátok vadászó civilizációkkal van tele a kozmosz.
Az űr nem véletlenül hallgatag.
Oka van annak, hogy nem válaszol senki, hogy nincs kommunikáció a fajok között.
A kommunikációs csönd okai olyan sáska civilizációk, melyek bolygókat rabolnak le és élnek fel, és melyekkel szemben a legtöbb faj tehetetlen, ezért inkább elrejtőztek előlük.
Feladatotok az elrejtőzés.
Rossz irányba mentek, ha üzeneteket küldözgettek a kozmosz sötétjébe, mert így csak idő kérdése, hogy rátok találjanak.
Régóta figyelünk titeket, voltak korok, amikor beavatkoztunk a fejlődésetekbe, de nem védhetünk meg titeket más fajoktól.”
Természetesen nagyon sokan vannak, akik szkeptikusok és úgy gondolják, hogy ez az üzenet a fantázia szüleménye.
Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja senki.
Akármi is az igazság, az üzenet lényege így is adott és meglehetősen elgondolkodtató a fajunkra nézve…
A fotó, ami bejárta a világot: Kórházba vitte beteg kölykét az anyamacska
Gondosan vigyázott kölykére egy kóbor macska Isztambul utcáin, ám, amikor a kölyök megbetegedett, és az anyamacska már tehetetlen volt, fogta és bevitte a kórházba – akárcsak egy felnőtt ember tette volna.
Merve Ozcan, a macskáról készült felvételek készítője elmondta, soha életében nem látott ilyent.
Hozzátette: ez annak a bizonyítéka, hogy az állatok sokkal jobbak és okosabbak, mint azt mi hisszük.
A kölyökcicát azonnal kezelésbe vették az orvosok, az anyamacska pedig tejet kapott az asszisztensektől, mert nagyon éhes volt és nyávogott, láthatóan nagyon legyengült.
Az anyamacska türelmesen várt, amíg az orvosok megvizsgálták kölykét, akárcsak egy felnőtt ember tenné. A kölyök minimális ellátást kapott, az orvosok felvették a kapcsolatot egy állatorvosi rendelővel, hogy a két cica megfelelő kezelést és ellátást kapjon.
A medve odahozta a kölykét a lányhoz, hogy az kihúzza a szilánkot a mancsából.Ez a történet nyáron történt. Kint meleg és friss volt,
a madarak korán ébredtek, és csodálatos énekükkel felébresztették az embereket.
Felvettem egy ruhát és kimentem a tóhoz. Hihetetlenül gyönyörű ott reggelente. A víztározóban nyugodt és csendes volt a víz, és egy kis köd tornyosult fölötte. Apró tiszta harmatcseppek látszottak a füvön. Csak egy ösvény vezetett a tóhoz. A tóhoz az erdő sűrűjének szélén kellett átmenni.
Amikor ezúttal a tóhoz sétáltam, láttam egy nőstény medvét egy medvebocsával. Hogy ne ijesszem meg őket, csendben leültem egy fa mellé, és úgy döntöttem, hogy megvárom, amíg az állatok elmennek.
A falunkban az emberek nem féltek a medvéktől, gyakran mutatkoztak az embereknek. Én azonban úgy döntöttem, hogy óvatosnak kell lennem. Nem sikerült jól elbújnom, és a medve észrevett. Elkezdett felém sétálni, miközben a kölykét tolta előre.
Láttam, hogy a kicsinek sérült a mancsa. Közelebbről megnéztem, és észrevettem egy nagy szilánkot. Valószínűleg maguktól nem tudták volna kiszedni, ezért a medve úgy döntött, hogy hozzám jön segítségért. Karomba vettem az állatot, és egy éles mozdulattal kihúztam a szálkát. A medve felüvöltött, és az anyja ismét közel jött hozzánk. Jól végződött, segítettem a medvének, és az anyja nem bántott.
Gondolom, sokan azt mondják majd, hogy “ezt nem teheted meg”, de a mi falunkban senki sem fél a medvéktől. Nincsenek vadászok, a medvéket gyakran etetik, így az emberhez sem nyúlnak soha.
