DE ERRE NINCSENEK SZAVAK.
Nincs rosszabb érzés, mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni.
Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit.
Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak.-------- Elmész valahonnan s elindulsz
valahová... valamiért... Hogy miért? Mert van okod. Vagy nincs. De valamiért biztos.
Bőröndödbe bepakolod minden cuccodat, ruhákat, cipőket, könyveket, emlékeket,
élményeket, gondolatokat, ráülsz, és összehúzod a zippzárat. Majd kicsivel később
eltávolodsz, a vonat suhan ... és Te felejtesz.------- Egy idő után elhalványul minden, mi
akkor sebet ejtett rajtad. Megsárgult emlékképek. Elhalkult hangok, mondatok.
Elfelejtett emberek, tulajdonságok, helyek, épületek, kicsiny sarkok, lopott csókok.-------
És ha egyszer majd ... még visszatérsz oda, a képek kitisztulnak és a hangok egyszer
csak élesednek. Minden olyan lesz, mint régen volt... talán. ... Bár mégsem. Soha nem
lesz olyan igazi... olyan első. De jó így is. Később megint ott vagy ... Boldogan, örülsz
mindennek, szárnyalsz, szeretsz és barátkozol. Szép képek. Csak sajnos valahol minden
véget ér.... mindig. --------Egyszer a jó emlékeknek is vége szakad, valaki elvágja a kötelet,
onnantól megint kereshetsz valamit... valami szépet, aminek örülhetsz és újra
megbarátkozhatsz vele. Örök körforgás. Csak ne kéne mindig elvágni azt a kötelet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése