TRAPPED IN OUR EMOTIONS

Érzelmeink csapdájában... Nem volt mindig úgy, hogy boldog mosollyal az arcomon keltem fel reggelente. Volt bizony, mikor zsörtölődtem, mérgelődtem magamban, miért is bánik velem úgy az élet, hogy semmi jót nem érzek a szívem mélyén. Ez főleg akkor volt, amikor kórházba kerültem, ott nem mindig lehet azt csinálni, amit szeretnénk. Szabályok vannak, rend van, amit be kell tartani, és alkalmazkodni kell tudni a többi betegtársunkhoz, akik szintén azért vannak a kórházban, mert gyógyulni szeretnének. Lázadó koromban azonban nem érdekeltek ilyen formalitások, azt hittem, minden mindig úgy fog történni, ahogy azt én elképzelem. De rá kellett jönnöm, hogy nem véletlenül zárták be minden cuccomat egy szekrénybe, mindig engedélyt kellett kérnem, ha valamire szükségem volt. Ez nagyon idegesített abban az időben, és a haragomat természetesen máson töltöttem ki, amiből fakadóan visszaestem a betegségemben, és sokkal később engedtek haza, mint szerettem volna. Én mindig úgy éreztem, hogy jól vagyok, nincs velem semmi baj, mégis a helyzet mást mutatott. Nagyon rosszul esett, amikor visszatettek olyan szobába, amiről tudtam, hogy onnan csak jóval később engednek el. Magamba fordultam, zárkózott lettem, ami még egy lapáttal rátett a viselkedésemre, látták rajtam, hogy nem beszélgetek már, és kevesebbet is eszem. A kórházból pedig csak akkor van szabadulás, ha minden oké, és látszik a gyógyulás folyamata. Minden vizitkor nagy elvárásaim voltak. Izgatottan vártam, hogy az igazgató úr rábólintson az eltávozásomra, de ez nem mindig történt meg, és én csüggedten ültem vissza az ágyra. Kezdődhetett minden küzdelmem elölről a szabadulásért. Később rájöttem, hogy ha figyelem magam, én is észre tudok venni változásokat magamon, amik lehetnek jók, de rosszak is. Úgyhogy ezután olyan figyelemmel voltam magammal szemben, hogy szinte látszott ez rajtam. Igyekvő lettem, mert észrevettem, hogy akkor könnyebben és gyorsabban telik az idő. Foglalkozásokon vettem részt, és egyre aktívabb lettem. Többet beszélgettem, és a kedvem is jobb lett. Éreztem belül is, hogy kezd változni valami. Amikor már az étvágyam is megjött, és mosolyogni és viccelődni is tudtam, határozottabb lett a stílusom, és nem zárkóztam be a négy fal közé. Ilyen változások kellettek, hogy történjenek, hogy végül hazajussak a szeretett otthonomba. Persze sokszor visszaestem a betegségembe, és nagyon-nagyon sok időnek kellett eltelnie, hogy saját magam tudjam formálni az életemet. Mély gödörből kimászni nem mindig könnyű feladat. Amit megtanultam ebből az időszakomból, az az, hogy bármilyen nehéz is a sorsom időnként, mindig van valami, ami kihozhat a búskomorságból, mindig történik valami, ami jó irányba viszi az életemet. Figyelni kell ezekre a segítségekre, ezekre a lehetőségekre, észre kell tudni venni őket, hiszen a sorsunk dől el rajtuk. Mindig vannak akadályok életünk során, amiket le kell tudnunk győzni. Nem mindegy, hogy milyen a hozzáállásunk egy problémához. Ha csökönyösen csak magunkat helyezzük előtérbe, bizonyosan mindig mi leszünk a vesztesek, de ha megtanuljuk a leckét, hogy van, amikor alkalmazkodnunk kell tudni, akkor könnyebb dolgunk van, és hamarabb leszünk szabadabbak. Visszaemlékezve ilyen messzi távlatokból már nem is volt olyan vészes a helyzetem, de akkor, amikor átéltem, bizony megkeserítette a mindennapjaimat a harag, a neheztelés, a makacsság. Azóta sikerült nagyjából száműzni ezeket az érzéseket a szívemből. Sokkal nyugodtabb lettem, és más szemmel tekintek vissza a történtekre. Nem mindegy, hogy az érzéseinkkel jó barátságban vagyunk vagy sem. Sokszor ők győzedelmeskednek, de meg lehet rendszabályozni őket, ha figyelünk önmagunkra, a viselkedésünkre. Volt, hogy nagy árat fizettem ezért, de végül jó mederbe terelődött az életem, és most már tudom, hogy mennyi negatív érzéssel kell megküzdenünk néha. Ha úgy érzed, nem minden tökéletes az életedben, először nézz a szíved mélyére, és az érzelmeidet vedd elő, mert azok lehetnek a fő ludasok a rossz hangulatodért, először velük kell jó barátságot kötnöd, hogy tovább tudj lépni