A nővérem férjének a szeretője vagyok.
Mi a szerelem? Nem tudom, másoknak mit jelent. Számomra bizonytalansággal teli, szorongató, félelemmel terhes, bénító, túlcukrozott érzelem. Nehezen leírható, a nyelv kevés hozzá. Korábban is szerettem dolgokat: ételeket, embereket, festményeket, könyveket, tájakat. A szeretet kellemes, meghitt érzés volt, de amikor beköltözött mellé ez az ijesztő, fojtogató, ismeretlen entitás, mindent át kellett fogalmaznom, amit az életről, a szavakról, az érzelmekről gondoltam. Igen, számomra ez vált a szerelem definíciójává.
Szeretem a nővéremet is, a szokott módon, otthonos, lakályos érzelmekkel. Átlagos közös cseperedés, szokványos testvéri függés, hosszú, de vékony kábelekkel csatlakozunk egymásra, amik akár országhatárokon is átvezetnek. Lia az egyetem elvégzése után Angliába ment dolgozni, és onnan hozta haza Steve-et. Már a negyedik hónapban járt, ujján ragyogott az eljegyzési gyűrű. Kezdettől úgy láttam, hogy nem igazán illenek össze. Lia harsány volt, sokat beszélt, a kacagásába beleremegtek az épületek. Steve viszont csendesebb, visszafogottabb volt, bölcs, kópés, szinte félénk mosoly rajzolta az arcát jellegzetessé. Szeretett elmélyült dolgokról beszélgetni, s erre ott voltam neki én. A fakó hugica, aki hivatalnokként dolgozik egy közintézményben, és alig látszik ki a földből buja testvére mellett. Liával ellentétben azonban nekem voltak gondolataim, Steve pedig azonnal rácsatlakozott, rácsimpaszkodott a köztünk feszülő intellektuális kötelékre.
Lia nem volt féltékeny. Azt hiszem, észre se vette. Örült, hogy introvertált férje mindig talál valakit, akivel ellehet. Az anyaság keveset változtatott rajta, hangos volt és társaságkedvelő, nem szégyellt bébiszittert fogadni a baba mellé, Steve-vel lazán törődött. Úgy sodródtunk mindannyian az elkerülhetetlen felé, mint fűszálak az árral. Egyszerre volt a fejemben a semmi és a minden, amikor Steve-vel voltam. Elborította az agyamat az adrenalin, a tudatom beszűkült, akárha veszélyhelyzetben lennék. A szerelem: pánik. Azt hiszem, a felbugyogó szerelempatakok számomra megannyi apró kis pánikrohamokkal egyenlők. Nem nevetséges?
Sokáig kifürkészhetetlen volt, Steve mit gondol rólunk. Platón, Proust vagy Schrödinger mellé ritkán fért be a privát szféra. Ha Lia, vagy Bori, a kislányuk szóba került, mindig tárgyilagosan, szigorúan a történésekre szorítkozva beszéltünk róluk, kizárva bármilyen értelmezést, érzelmi megközelítést, reflexiót. Egy évig éltünk így. Hetente hosszan beszélgetve buliban, konyhaasztalnál, kerti székben, fűben kuporogva, mindig csak egymásra fókuszálva. Lia bármikor odasétálhatott hozzánk, kezét lágyan Steve karjára tette, hogy váltson velünk néhány szót, mielőtt tovalibegett.
Látszólag nyitott könyvként hevertünk a világ előtt. A felszín alatt azonban ott forrongott, bugyogott a láva, és egy apró szikra elég volt ahhoz, hogy a látszatot porig égesse.
Lia és Bori könnyű autóbalesetet szenvedtek vidéken, egyikükön sem esett egy karcolás sem. Lia megőrizte a higgadtságát, telefonon elmagyarázta a férjének, ne aggódjon, ma inkább egy hotelben éjszakáznak, mert nem akar ilyen fáradtan visszaülni az autóba. Tudom, mert épp náluk voltam, Liának vittem át egy könyvet. Könnyű nyári szél fújt odakint, Steve már lezuhanyozott, köntösben volt, én egyszerű, mintás nyári ruhát viseltem, a szoknyámat meglebbentette a huzat. Steve kinyomta a mobilt. Egymásra néztünk, és tudtuk, előttünk áll egy teljes éjszaka, egy üres ház, és egy árulás.
Eljártuk a kötelező táncot. Steve megkérdezte, akarok-e inni valamit. Akartam. A szőnyegre ülve hörpöltük a vörösbort, a beszélgetés a balesetről lassan személyesebb témákra csúszott, majd elfogytak a szavak, és csak a kortyintások hangjai hallatszottak. A fülembe valahogy két dugó került, a szívem fájdalmasan dobogott. Áradt a bor az ereimben, és egyszerre nem számított semmi, ami az ablakokon túl van. Kinyújtottam Steve felé a karom, és aztán elhomályosult minden, csak arra emlékszem, hogy végre érzem, hogyan ölel, csókol, beszívhatom az illatát, megtapasztalhatom a teste rángását, feszülését. Ez az öntudatlanság lenne a boldogság? Az ember csak akkor érezhet hasonlót, ha elállatiasodhat?
Szeretném azt mondani, hogy másnap letiport a bűntudat. De nem lenne igaz. Eszeveszetten bújtunk egymásba, mint két játékos kölyökkutya. Lia telefonált, hogy délután érkeznek, de mi nem féltünk, az utolsó cseppig kiürítettük a poharat. Tíz perccel utánam gurult be a kocsi a garázsba, Steve még ki se tudott szellőztetni. Semmit sem vett észre, suttogta a telefonba negyedórával éjfél után. Szeretlek. Mikor, mikor látlak újra?
”
Két éve vagyok a nővérem férjének a szeretője. Olyan furcsa ezt így kiejteni. Mondom, nyelvvel leírhatatlanok vagyunk.
Bűnösen hangzik, vagy ami még rosszabb, szinte közhelyesen, mintha egy Woody Allen-filmbe cseppentünk volna. De nem ártunk vele senkinek. Nem akarom Steve-et Liától elvenni. Képtelen volnék arra kényszeríteni, hogy válasszon köztem és a családja között, akik az én családom is. Lia pedig éli az életét, dolgozik, csacsog, száll virágról virágra. Nem tudom, mit szólna, ha megtudná. Lehet, hogy homokba dugná a fejét. Vagy darabokra törne a szíve. Felszínesnek tartom, de tévedhetek. Nem igazán ismerem a testvéremet.
A barátnőm szerint, akit beavattam a titokba, végül én leszek a történet nagy vesztese. Steve és Lia ott lesznek egymásnak, én elmúlok harminc, negyven, és ha beleragadtam egy szeretői kapcsolatba, akár el is áshatom magam. Nem tudom jól elmagyarázni, hogy biztosan ismerem az utamat. Számomra Steve a világ. És Lia. És Bori. Ez zsákutca? Betegesen hangzik? Harmadszor is elmondom, a helyzet szavakkal leírhatatlan. Én én vagyok. Tudom, mit akarok, mit érzek. És nekem így jó. Ha a világ secpec ítélkezni akar, az ő dolga. Én nem a rögtönítélő bíróságnak, hanem a saját boldogságomnak élek. Nem tudom értelmezni az értelmezhetetlent, és tudják mit? Nem is akarom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése