THOMAS GRAY ELÉGIA...Rick Wakeman zenéjére

Elégia egy falusi temetőben.
Harang búcsúztat elköszönt napot,

bégetve tér meg a rétről a nyáj,

a fáradt pór is hazaballagott,

s az éjre és reám maradt a táj.



Homályba hull a sürvedő határ,

a levegőben ünnep csendje zsong,

csak még körözve zúg az éjbogár,

s aklokban kong az altató kolomp.



S repkény-benőtte tornyának fokán

rikoltoz még az álmatag kuvik,

a járkelőre, ki dohos zugán

zavarni merné, hol most megbuvik.



Ahol a gyep halmokra domborul,

bozontos szil- s tiszafa lomb alatt,

kisded sírjuk mélyében jámborul,

e hely szegény atyái nyugszanak.



Tömjénszagú hajnalszellő nesze,

zengő kanászkürt, kakas-harsona,

csicsergő fecske szalma-ereszen:

fel nem riasztja őket már soha.



Tűzhely többé nem lángadoz nekik,

gondot rájuk szorgos nő nem visel,

elébük nem szaladnak gyermekek,

fáradt arcuk csókkal borítni el.



Sarlójuk ért kalászt vágott sokat,

s hogy túrt a rögben ekéjük vasa!

Hányszor repült velük vidám fogat,

s markos csapásuktól hogy dőlt a fa!



Gőg ne gúnyolja hasznos mívüket,

házias lényük szürke fátumát,

a rang ne légyen tompa és süket,

hallván e zord paraszti krónikát.



Címer-hivalgás, pompa, hatalom,

s minden szépség, mely ezekből ered,

eléri végóráját egy napon;

a diadal-út is a sírhoz vezet.



Ne ródd fel, Hiúság, hibájokul,

hogy az emlék nem állít oszlopot,

s nem szólnak róluk márvány homlokú

csarnokokban dicsérő himnuszok.



A kósza lelket urna, mellszobor

volt otthonába visszacsalja-e?

Dicséretet meghall-e néma por,

csábszóra hajt halál süket füle?



E zugban tán olyan szív porladoz,

mely égi tűztől égett egykoron,

kéz, mely kormányra volt alkalmatos,

vagy mámort csalt ki érző húrokon.



De a Tudás idő-rótt lapjait

meg nem nyitotta őnekik soha,

szükség letörte szívük vágyait,

megvette lelkük az ínség doha.



Ó, hány meg hány szűzfényű drága kő

hever a tenger titkos rejtekén,

s a rétnek hány pazar virága nő,

s hervad látatlan puszták vad szelén!



Egy póri Hampden porladozhat itt,

ki bátran állt ki ősi jussokért,

nevetlen Milton bízvást nyughatik,

s egy Cromwell, ki nem ontott honfi-vért.



Tanácsban ülni méltóságosan,

megvetni szenvedést és sorscsapást,

bőséget hozni honra gondosan,

élni históriát szemlátomást,



nem adatott: hol korlátozva van

a virtus, ott a bűn is zabolán,

nem telt sorsuktól trónvívó roham,

nem is derültek társaik baján.



Nem rejtegették lelkük igazát,

nem ölték el hamvas szemérmüket,

s hova a pompa s gőg áldozni járt,

nem gyújtottak tömjénező tüzet.



Őrült tömeg zajától messzire,

józan vágyuk túlságba nem csapott,

az élet hűs patakja mentibe'

pályájuk zajtalan volt és nyugodt.



S mégis jutott, lám, némi oltalom

poruk fölé: goromba kődarab,

egy-egy göcsös vers az oldallapon,

futó sóhaj adóját kéri csak.



Parasztmúzsától rótt név, görbe szám,

világhírt pótol itt nagy-jámborul,

s szent mondatok, melyeknek sugarán

a moralista pór halni tanul.



Mert sanyarún-is-kedves életét

a semminek vígan ki adta át,

ki nem veté, a nap fényözönét

elhagyva, hátra bús pillantatás?



Lágy ölre vágyik még a búcsuzó,

a megtörő szem könnyet esdekel,

sírból is felhat bús emberi szó,

még szívünk hamva is vágytól tüzel.



S terád, ki szürke holtakon borongsz,

és néma sorsuk versben mondod el,

ha esti szél késő lélek-rokont

tűnődve hajt e hantokhoz közel,



egy ősz juhász emlékszik tán, eképp:

„Hajnalban itt gyakran mutatkozott,

tiporta dombok harmatos gyepét,

hogy fent köszöntse a kelő napot.



S a lombos bükk tövén, mely sudarát

göcsös gyökérből hányja fel amott,

el-elhenyélt hő délórákon át,

s nézé merőn a locska patakot.



Az erdő szélén járva, gúnyosan

mosolygott, még magában is beszélt,

majd dúltan bolygott, révülten rohant,

mint kit a gond vagy szerelem emészt.



De egy reggel már nem találtam ott

a hanga közt a kedves fák tövén;

új nap virradt, hol a patak csobog,

gyepen, berekben sem találtam én.



Harmadnap láttuk: éneklő menet

vivé lomhán cintermi ösvenyen.

Jer s olvasd (mert te tudsz) a vésetet

vadrózsa alján a kicsiny köven":



A sírfelirat



Egy ifjú szállt itt sírjába korán,

kit hír s szerencse nem pártolt soha,

de kegyes volt hozzá a tudomány,

s mátkája volt a melancholia.



Jósága nagy volt és nyíltsága szép,

az égtől kárpótlást bőven kapott,

szenvedőknek jutott könnye elég,

barát-szívet kért, s ez megadatott.



Ne kérdd tovább erényit, vétkeit,

a szörnyü mélyből fel ne ráncigáld

(hol rémség és reménység közt lesik

mindmegannyian a Feltámadást).

NEM TUDTAM..Anita Csikósné verse

Nem tudtam,hogy lelked mélyénennyi érzelem van. Nem tudtam,hogy a szívedbenennyi szeretet van. Nem tudtam,hogy engem ilyen nagyon szeretsz. Nem tudtam,hogy miattam a csendet hallgatod.Nem tudtam hogy nekeda fény én vagyok. Nem tudtam,hogy némánvársz türelmesen.S nem tudtam,hogy engem szeretsz kedvesem.

HALLGATÁS Anita Csikóné verse

Szomorú a szívem Fojtogat a sírás.

Fájdalommal tölt el,ez a bántó írás.

Lelkem megsebzi a bánat.

Belátom minden hibámat.

Könyörtelen kínos hallgatás.

Az éjbe kiáltó sikoltás.

Megtöri a fájdalom a csendet.

Kérlek beszélj a hallgatás helyett.

Mond mivel bántottalak?

Amiért nem szólsz te hallgatag!

EGY SZERELMES ASSZONY!.Csikós Tiborné Anita

Egy szerelmes asszony!
Egy asszony szerelmes szívvel,
Csordultig tele szeretettel.
Várja párját minden éjjel.
Vágyakozással,reménnyel.
S vannak napok ha nincs vele,
Elveszett szomorú nélküle.
Átsiratja az éjszakát.
Vádolja érte a magányt.
,,Sok kis bolond érzés kavarog benne. ''
Vajon merre jár az ő kedvese?
Mit csinál most nélküle?
Mi lehet most vele?
Félti a naptól,mely rá szórja sugarát.
A széltől,mely szelíden öleli át.
S ha nincs vele a szerelme,oly elveszett nélküle. Csikós Tiborné Anita verse.

NÉHA CSAK NÉZLEK...

Hogyha hiszed, hogyha nem,
Néha csak nézlek,
Némán csodállak,
Figyellek téged.
Nézem kék szemedet,
S elmerülök benne.
Oly szép kék és úgy csillog,
Mintha tenger lenne.
S nézem kezeidet,
Mik melletted pihennek,
Néha hozzám érnek,
Majd vissza-vissza térnek.
Nézem az arcodat is,
Tűzforró ajkadat,
S újra megkívánom
Mézédes csókodat.

Néha csak nézlek,
Csodállak csendben,
S elmondani nem tudom,
Mit érzek abban a percben.

A TÁNCOSNŐ

Rebben a láng, libben a fátyol -
a Táncosnő álomszép mosolyától
ájul a Férfinép,
amint a csoda színre lép.

Földöntúli piruett,
gyönyörű mozdulat,
időtlen szépsége rabul ejt
egyetlen perc alatt -

Lágy futam lelkem húrjain - súgja,
Te nem ismersz engem, te nem szeretsz,
csak testemet, mint a többi férfi,
jobb, ha elfeledsz.

Szememre sötét borul,
kialszik a fény -
vajon ki lehet
ezen álombeli lény?

Rebben a láng, libben a fátyol,
eltűnt a lány,
de szelíd mosolyától
Szívem fájdalmasan, lángbetűktől sérült.

ÁLOMKERINGŐ...

Egy forró, nyári éjjelen lágy zene hangja száll. Az álom engem elkerül, de a dallam megtalál. Lám, én ezt egykor ismertem, de elfeledtem rég. A dallam nyomán feldereng egy régi szép emlék... Egy elfelejtett keringő, egy réges-régi bál. Az emlék épp most jő elő, mert újra itt a nyár! Hisz táncolnék én újra már teveled nyár éjszakán. Fehér ruhád úgy száll az éjben, mint tündérek szárnya száll. Mosolyod még itt van velem, S a Walzer ritmusa, Még feldereng emlékeimben lágy hajad illata. Egy elfelejtett keringő, csak enyém most e tánc. Holdfényben így táncoljuk át a nyári éjszakát. Ím, eszembe jut újra ő, oly élő az emlék. Egy elfelejtett keringő, de még hallom a zenét. Rég nem tudom, hol vagy te már, hisz hír sem jön felém. De ma éjjel velem táncolsz, az álomkeringő enyém. Egy elfelejtett keringő, talán hozzád elér. Zenéjét meghallod te is, s emléke visszatér!

SEHEREZÁDÉ

Fűszerezett álmaim öntöm kehelybe
ezeregy éjben mécsest gyújt ajkam
ringó ringatással viszlek meséken
titkokat rebegő andalító dalban.

Repülő szőnyegről intünk csillagoknak
illatos kerteken átutazunk
ringó ringatással ölembe veszlek
lámpás nélkül meggyulladt tüzek vagyunk.

Varázslatos világ ébred az éjeken
csorduló álmom álmodhoz ér
ringó ringatással igéző mesémet
fátyoltáncban lebbentem vágyaid elé.

A SZERETET VIRÁGAI....

Vannak virágok, mik a szívben teremnek, Közönséges kertben meg nem gyökereznek, Azoknak pompáznak, kik szeretik őket, Ápolják, gondozzák a felnövekvőket. Vannak virágok, mik a lelkünkben nyílnak, Velünk növekednek, majd velünk elmúlnak. Szeretetünk napja sugárzik reájuk, Ezért olyan színes a sziromruhájuk. Az én szívemben kis versvirágok nyílnak, Mikor boldog vagyok, csodamód virulnak, Néha a fájdalom elhervasztja őket, De túlélik mégis a nehéz időket. Virágaimból most szedtem néhány szálat, Itt vannak kezemben, és reátok várnak. Olvassátok őket szívvel, szeretettel, Hisz nektek üzenek minden virág-verssel.

FÁJDALOM...

Mikor egy éjszakát álmatlan átzokogsz,
Mert nélküle nem bírod, várni a holnapot.
Virág a szirmait, szíveden szórja szét,
Kora esti szél, elmond egy bús mesét.
Világnak bánata, táncot lejt válladon,
Számodra még, ennyi a fájdalom.

Mikor már nem vallasz, szerelmet a Holdnak,
Közönnyel várod, mit hoz majd a holnap.
Ha majd a hajnal, számodra mit sem ér,
Virágok illata, lelkedig el nem ér,
Ha majd az esti szél, bókokat nem mesél,
Csillagfény szíveden többé már nem zenél,
Világnak bánata, nem pihen válladon,
Hidd el! Az lesz majd a fájdalom.

ESŐ UTÁN....

Szomorúan lépkedtünk egymás mellett,
vitáztunk valamin akkor, Te meg én,
suhantak felettünk a tolvaj szelek,
és ellopták ajkunkról a nevetést.
Te összekulcsoltad némán a szádat,
fénylő harmatcsepp rezgett a szemeden,
én fejemet konokul lehajtottam,
ballagtam melletted szótlan, csendesen.
A lábunk alatt még vizes volt az út,
a tavaszi eső épphogy csak elállt,
nem szóltál semmit és én is hallgattam,
előre siettem, nem is néztem rád.
Kerülgettem a fénylő víztócsákat,
felszínükön kócos felhők szaladtak,
láttam benne ahogy ott állsz mögöttem,
és láttam lehajtott fejű önmagam.
Átölelt minket a tavaszi szellő,
szép voltál ahogy borzolta a hajad,
amikor hátamra hullott mosolyod,
az égen újra felragyogott a Nap.

LESZEK NEKED...

Az leszek, mit akarsz, hogy legyek.
Egy jó barát, ki megértő,
vagy karjaidban hű szerető,
fáradt tested puha ágya,
lelked meleg takarója.

Fenn az égen leszek Napod,
vagy csillag, mi neked ragyog,
lágy nyári szellő, búterelő,
éltető friss levegő,
csókjaiddal be nem telő.

Mindened leszek - ha akarod...

2012 . december 21....

A maja jövendölés szerint 2012. december 21-én vége egy csillagászati ciklusnak, ami sokak szerint a Földön katasztrófákhoz vezet.
A maja naptárak időszámítása 2012. december 21-én véget ér. Ebben sokan világvégi próféciát látnak, mások szerint azonban csak egy olyan ciklus végéről van szó, amely i. e. 3114. augusztus 13-án kezdődött el. Ezután újabb 5125 éves időszak veszi kezdetét, amely teljesen különbözik majd az előzőektől. Az átmenet feltehetően nem lesz zökkenőmentes A maja kalendáriumokból kiolvasták az elemzők, hogy a 16 milliárd évvel ezelőtt történt ősrobbanás óta milyen fejlődési szakaszokon ment át az emberiség.

Az elképzelés követői úgy vélik, a maják valaha Atlantisz örökösei voltak, és rendelkeztek a jövőt illető információkkal is. Kultúrájuk Mexikó déli területeitől Honduras nyugati részéig virágzott, és tény, hogy egyik-másik találmányuk jóval megelőzte a korát. (Többek között írott nyelvvel, magas színvonalú építészettel, valamint fejlett csillagászati és matematikai rendszerrel büszkélkedhettek.) A maja próféciák szerint a mostanában érezhető átalakulási folyamat a 2012-es év karácsonya előtti napokban éri el tetőfokát. Az ókor legpontosabbnak számító naptára éppen ezért 2012. december 21-én véget is ér.

Az ehhez kapcsolódó átalakulás célja, hogy nehézségekkel teli és kaotikus anyagi világunkból felemelkedjünk a fél-anyagi létbe, melynek fő jellemzője a könnyebbé és könnyedebbé válás. Nem csupán a fizikai súlyok, terhek válnak légiesebbé, hanem a nehéz lelki és szellemi energiák – mint gyűlölet, bosszú, mártíromság, irigység, félelem – is könnyebben kezelhetőek lesznek e változást követően. A tudat tágulását igénylő felemelkedés a rengeteg nehéz, lehúzó energia miatt feltehetően nem következik be automatikusan, hanem tennünk is kell a fejlődés eléréséért.
A mágneses pólusváltás elmélete szerint 2012 végén masszív napkitörés következik be, olyan, ami 100 millió atombomba erejével érnek fel, és amelytől a Föld mágneses pólusai felcserélődnek.
Mágneses Pólus
Ez aztán természeti katasztrófák láncolatát indítja be a bolygón, és elpusztítja az emberi civilizációt.

Tudományos evidencia, hogy a Föld mágneses mezőjének ereje folyamatosan csökken. Bolygónkon 780 000 évvel ezelőtt már megtörtént egyszer a pólusváltás.

Kritikusok szerint azonban egy ilyen folyamat nem egy-két nap, hanem 5000 év alatt játszódik le.

Az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) műszerei ugyan valóban erős naptevékenységet jeleznek előre 2010–2012 között valamikor, de a tudósok úgy vélik, hogy annak ereje messze nem elég ahhoz, hogy előidézzen egy mágneses póluscserét a Földön. Jóslataik szerint inkább csak a műholdas és a mobil-kommunikáció területén érezteti majd a határás a jelenség.

A film felvázolja mi várhat ránk 2012 ben.

OÁZIS...TE ÉS ÉN A HOLDFÉNYBEN...

Pajzán álom szállt rám az éjjel,
A tó vize táncolt a holdfénnyel,
Te és én a holdfényben fürödtünk,
Rózsaszínű köd szállt körülöttünk,
Ajkunk összeért, testünk rezzenéssel válaszolt,
Forró érzés járt körbe mindent, s rajtunk áthatolt,
Perzselő ajkad megégette számat,
Ennél jobb érzésre soha sem vágytam,
A hold fénye szikrázott gyönyörű szemedben,
Azon nyomban éreztem, hogy beléd szerettem,
Testünk izzott a vágytól, mint milliónyi parázs,
Ez számomra több volt, mint csoda ez maga volt a varázs.

VIZTÜKÖR....REGGELI ESŐCSEPPEK.....

Víztükör az ablakon
Véled ülök hajnalban és merengek,
Gondolatom tengere mondatja vélem, mennyire szeretlek.
Óhajtó tekinteted sarkon lesve fut felém,
Felhőtlen, csodaszép szerelmed pillangóként repül belém.

A reggeli esőcseppek mindig vigasztalják lelkem világát, mint
Víztükör lélegzel szívemben a földgolyó számtalan ablakán át.
Tündöklő mosolyod kézen fogva sétál vélem bármikor,
Bűbájos léted boldogságban fürdeti szerény életem mindenkor.

EGYEDÜL ÉS MÉGSEM...

Ez a saját történetem, amely nagyon tanulságos és hasznos lehet másoknak. Megpróbálom leírni, hogyan is lehet egyedülálló anyaként egy reménytelen szerelem terhével élni a mindennapokat, teljesíteni a munkahelyen, valamint azt mondani mindenkinek, hogy igen, ez az én döntésem és megcsinálom...

Az én történetem egy hideg novemberi éjszakán indult Londonban. Szombat volt és mint minden fiatal, mi is szórakozni mentünk. Unalmas estém volt egészen addig míg a sok ember között meg nem pillantottam ŐT, és kék szemei el nem varázsoltak...azonnal odajött hozzám és bemutatkozott, együtt buliztuk át az éjszakát és én már remegve vártam a következő találkozást. Szerelem volt első látásra, részemről, és neki is... akkor ezt mondta és mindketten úgy éltük meg ezt a kapcsolatot, mint valami varázslatos csodát. Hát a következő közös hétvégénk is csodálatos volt, mesébe illő és megtörtént az amire mindketten vágytunk. Csodálatos volt minden pillanata... azt az érzést mai napig nem feledem és még mindig beleborzongok, ha rá gondolok, a csókjaira, az érintésére...
Majd ő hazament Magyarországra én meg maradtam dolgozni Londonba, és tudtam, hogy két hét múlva együtt leszünk... meghívott karácsonyra magukhoz. Mentem is boldogan és terveztem a szép jövőt... Talán nem kellett volna. Pár napja voltam náluk mikor kibökte, hogy nem szeret annyira, hogy együtt maradjunk... ez volt a hideg zuhany, de elfogadtam és nem erőltettem semmit.


Szép csendben elváltunk és reméltem hamar elfeledem, visszautaztam Londonba és dolgoztam tovább. Egészen addig a napig, amikor rájöttem, hogy gyereket várok... az Ő gyerekét, az egyetlen férfiét, akit szerettem.
El is mondtam a nagy hírt, amire ő csak annyit válaszolt, hogy neki nem kell ez a gyerek...
Mondtam, megoldom... de mint sejthetitek, nem tettem semmit, csak abban tévedtem, hogy ezt nem közöltem a kedves apukával... ő meg sosem kérdezett rá, pedig még párszor találkoztunk és barátok lettünk.
Ő ezt a témát lezártnak tekintette és engem is nagyon távolságtartóan kezelt, én meg szenvedtem, a titoktól, de soha egy pillanatig nem féltem a jövőtől... Az a kis élet, amit magamban hordoztam, erőt adott, hogy bármit elviseljek. Mikor eljött a szülés ideje, hazajöttem Erdélybe és a szüleim segítségét kértem... Egy szép augustusi délután megszületett a kislányom, Mirjám, és én felhőtlenül boldog voltam...
Aztán döntöttem és az édesapjával is közöltem a nagy hírt.... az enyhe kifejezés, hogy nem örült, de ezért nem is hibáztatom, nincs hozzá jogom! Majd eljött és meglátogatta a lányát és közölte hogy őt támogatja, de soha semmire nem számíthatok, mert nem kötelezi el magát. Én megnyugtattam, hogy nem is akarok tőle semmit. Elfogadtam, hogy nem szeret és hogy egyedül kell felneveljem a lányomat. Ennek lassan három éve. Azóta is egyedül nevelem a lányomat, néha találkozunk az apukájával... a kislányom igazi apja lánya, imádják egymást, nekem meg a szívem szakad meg, hogy látom, hogy a családomat nem tudom egybe tartani.
Mert közbe ráébredtem, hogy az egyetlen férfi, akire vágyom, az a kislányom édesapja és nélküle nagyon nehéz az életünk. De változtatni nem merek és az érzelmeimet mélyen megőrzöm a szívembe, minden erőmmel azon vagyok, hogy a lányomnak anyja és apja is legyek, pótoljam a kis szívében azt az űrt, amit az apja hiánya okoz.
Ez nem egyszerű, sőt néha pokoli nehéz... de a hálás kis mosoly az arcán, ami megjelenik mikor meglát, mikor megölel és azt súgja, hogy Édesanya téged szeretlek a legjobban, mindenért kárpótol és erőt ad ahhoz, hogy folytassam a küzdelmet.
És ha leszáll az éjszaka és ő már legszebb álmát alussza, átadjam magam a fájdalomnak és telezokogjam párnámat, valamint azért imádkozzam, hogy a kis családom együtt legyen és egymásban találjuk meg a boldogságot, amit egy gyerek nevelése adhat!
Kinga.

MEGCSALT A FÉRJEM,MÉGIS MARADTAM....

Tiniként sokszor gondolkodtam a hűtlenségről. Azt gondoltam, hogy ezt én sohasem tenném meg, hiszen, ha egy kapcsolatban felmerül a megcsalás gondolata, akkor jobb inkább tovább lépni, ha pedig a szerelmem lenne hűtlen, akkor mindenképpen szakítanék, mert ez egy árulás és megbocsájthatatlan bűn.
Csak mostanában gondolkodom azon, hogy van-e élet a hűtlenség után? Megváltoznak-e a férfiak? Van-e tanulság? Figyelmeztető jelek? Odafigyeléssel és a kapcsolat ápolásával megmarad-e a kapcsolat?

Az életem nem pont úgy alakult, ahogy tizenéves koromban elképzeltem a sors megalkuvásra kényszerített.
A párommal évek óta ismertük egymást, amikor a baráti találkákból egyszer csak szerelem lett. Hamar családalapítás mellett döntöttünk, a kapcsolatunk második évében megszületett az első gyermekünk. Kimondhatatlanul boldogok voltunk annak ellenére, hogy egy kicsi lakásban és egy fizuból kellett kijönnünk. Amikor a gyerek úgy két éves lett, találtam egy részmunkaidős állást. Délután négytől kilencig sikerült annyit keresnem mintha teljes állásban dolgoztam volna. Sajnos arra nem is gondoltam, hogy az állandó délutánok mennyire megterhelik a páromat és a kapcsolatunkat. Folyton csak a gyerek járt az eszemben és hogy neki milyen sokat kell nélkülöznie engem. Eltelt így másfél év, drágáim sosem panaszkodtak, aztán egyszer egy veszekedés alkalmával elmondta, mennyire elege van abból, hogy sosem töltöm otthon az estéket és, hogy mindig neki kell ellátnia a gyereket.
Mivel a fiam ekkor már ovis volt, 2 hét múlva már másik munkahelyen dolgoztam és a kapcsoltunk is tejesen rendbe jött. Úgy gondoltuk, hogy eljött az ideje a második csemetének.



16 HETES TERHESEN TUDTAM MEG, HOGY MEGCSALT ENGEM! Leírhatatlan, hogy milyen fájdalmat éreztem. Nem csak az önbecsülésem sérült, úgy éreztem vége az álmaimnak, az egész életem értelmetlen, ha az ember, akiben a legjobban bíztam képes volt ezt tenni. A kisebbik fiamat várva, amikor amúgy is érzékenyebb és szerelmesebb voltam nagy kérdés elé állított a sors….

Egy a telefonban felejtett SMS buktatta le, így azt is tudtam, hogy egy kolléganője az illető.
Amire kiderült a hűtlensége, már véget ért a néhány hónapig tartó románcuk (kb. a terhességem előtt 2 hónappal szakítottak), de én folyton azt kérdeztem magamtól, hogy hol voltam én közben? Hogy történhetett ez meg?
A kapcsolatunkkal minden oké volt, érzelmileg és szexuálisan is, bár az utóbbi időkben kicsit többet veszekedtünk.

Próbáltam a családom és a barátaim támogatásából erőt meríteni. A legjobb barátnőm azt mondta, hogy a párom hűtlensége tőlem független, nem velem van a gond, hanem neki voltak gondjai a saját dolgaival, amit önmagában kellett tisztáznia és mivel tőlem függetlenül döntött a maradás mellett ez bizonyítja a szerelmét. Szerinte a férfiak nem azért lépnek félre, mert nem vagy elég csini vagy vékony, nem szexelsz vagy nem főzöl eleget, hanem mert FÉRFIAK.
Egy másik barátnőm azzal vigasztalt, hogy csak az impotens férfiak nem élnek a kínálkozó lehetőséggel... így ezért a megcsalás simán megbocsájtható…
Egy ismerős anyuka pedig azt mondta, hogy hiába minden próbálkozás, ha a bizalom egyszer elveszett, a kapcsolat soha nem lesz olyan mint volt. Ő el is vált a férjétől és hiába a két gyerek, néhány hónap után ismét társra talált.

Mivel nem hagyott nyugodni a dolog, kapcsolatokat kerestem A NŐ és köztem. Megtudtam, hogy évek óta rossz házasságban él, érzelmileg labilis és sok kilengést tudhat magáénak. A férjétől szeretne menekülni és bárki szóba jöhet, akitől egy kis figyelmet, szeretetet kap. A férjemmel való kapcsolatot szerelemként élte meg és komolyan reménykedett benne, hogy szakítunk egymással.

Párom soha nem maradt ki itthonról, nem hívogatta senki, nem viselkedett furcsán. Amikor tartott a viszonya, többet szeretkeztünk, mint bármikor.
Egy alkalommal volt, hogy azt mondta, külön munkát vállalt, de olyan körülményesen adta elő az egészet, hogy meggyanúsítottam. Persze konkrétumok híján kimagyarázta magát és az eset hamar feledésbe merült. Azután nem kockáztatott, munkaidő alatt vagy közvetlenül utána – amikor én dolgoztam, a gyerek meg még oviban volt -, oldották meg a randikat.

A kisebbik fiam 1 éves, a nagyobbik nemsokára 6 lesz, a férjem nagyon jó apuka. El sem tudom képzelni, hogy egy másik férfi bújjon a gyerekekhez esténként, rohanjon értük az oviba vagy adjon nekik nevelő célzatú pofonokat.

Nem tudom, végül miért is döntöttem a megbocsájtás mellett. Nem csak a gyerekek és az anyagiak tartanak össze minket, úgy éreztem, ez a kapcsolat még nincs lejátszva, még van benne annyi érzelmi töltés, ami talán elég lehet a felejtésre.
Persze annak ellenére, hogy meggyőződtem róla, hogy valóban véget ért a románc, hónapokig kellett küzdenem, a kétellyel és az önbecsülésem se két hét alatt állt helyre…
Sokáig szövögettem a bosszút, aztán letettem róla, az eset feldolgozásában legtöbbet az segített, ha elmondhattam valakinek a gondolataimat.

Persze lehet, hogy ami történt, majd szép lassan, alattomosan rombolja a kapcsolatunkat. Már nem gondolom azt, hogy örökké boldogan élünk majd, amíg a halál el nem választ, de hiszem, hogy még sok szép évet tölthet együtt a családunk.
Visszafordíthatatlan döntés lett volna kilépni a kapcsolatból terhesen vagy azután két kisgyerekkel. Ha néhány év múlva ismét átgondolom, bízom benne, hogy nem bánom meg, hogy együtt maradtunk.
Később talán még velem is előfordulhat, hogy rám köszönt az igaz szerelem egy új kapcsolatban…

Van élet a hűtlenség után? A férfiak megváltoznak? Van tanulság? Figyelmeztető jelek? Odafigyeléssel és a kapcsolat ápolásával megelőzhető?
Maradásra bírhat, ha vannak közös gyerekek és sok-sok együtt töltött év? Előfordul, hogy valaki azért nem lép ki a kapcsolatból, mert azt gondolja, hogy túlságosan függ anyagilag, vagy már úgysem fog kelleni senkinek? Vagy, mert elhiszi, hogy a párja megváltozik?
Nem olyan egyszerű ez a téma, mint ahogy kívülállóként gondolnánk, vagy ahogy a divatos magazinokban leírják.

Szílvi.

ELGONDOLKODTATÓ TÖRTÉNET.

Ez egy kedves történet a mai és az elmúlt idők változásairól.
Egy emlékkönyvben bukkantam rá és úgy éreztem, hogy meg kell osszam veletek.
Olvassuk és tanuljunk belőle, hiszen a jelennek is vannak értékei.
Csak meg kell találni és ki kell élvezni őket.

Egy este az unoka a nagyapjával beszélgetett aktuális eseményekről. Egyszer csak hirtelen megkérdezte:
- Nagyapa, hány éves is vagy?
A nagyapa így válaszolt:
- Hadd gondolkozzam egy kicsit... A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és a fogamzásgátló tabletta előtt születtem. Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya. Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre). Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek.

Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia előtt születtem. Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér- vagy vizeletvizsgálatra küldte őket. 25 éves koromig minden rendőrt és férfit ''uram''-nak szólítottam, minden nőt pedig '' asszonyom'' -nak vagy ''kisasszony''-nak. Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek. Az én időmben ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha terhes volt, a helyükre kísérték és'' ha kellett '' megváltották a jegyet és odavitték neki. A férfiak a járdaszegély, a nők a házfal mentén mentek, a lépcsőn a nőé volt a korlát melletti oldal, elsőként lépett be a liftbe és onnan ki; alátolták a széket, hogy leülhessen; egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, amit akkor is megtett, ha a nő állt fel - hacsak egy pillanatra is - az asztaltól, kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját.


Az én időmben a szüzesség nem okozott rákot, és a családi erény bizonyítéka volt a lány és a tisztaságé a férj számára. A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta, később teremtő együttélésben és felelős szabadságban telt. Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz
között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért. A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.
Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve.
Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH-s rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, számológépekről (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról). A ''notebook'' jegyzetfüzet volt.
Az órákat naponta felhúzták. Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken. Gépeknél tartva, nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk.
Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek.
Ha valamin a Made in Japan szöveg volt, az rossz minőséget jelentett, és nem létezett Made in Korea, se Made in Taiwan, se Made in Thailand, még kevésbé Made in China.
Sosem hallottunk Pizza Hut-ról vagy McDonald's-ról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről. Olyan üzletek voltak, ahol pár forintért lehetett vásárolni.
Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak. A chip, a hardware , software pedig nem létezett.
Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen.
És most mondd, szerinted hány éves vagyok?
- Hát, nagyapa, több mint 200! - felelt az unoka.
- Nem, kedvesem, csak 70!'

HAJÓ - HA NEM JÓ....Külföldi munka.

Külföldön dolgozni? Hónapokra itt hagyni a családot és a barátokat? Magyar szót jóformán csak a telefonban hallani? Gondolkodtál már rajta, hogy te vajon bírnád-e? Nekem nem volt időm tűnődni rajta, olyan hirtelen jött az egész. De most már biztosan tudom, hogy megérte, és életem egyik legjobb döntése volt.

Bölcsész vagyok és cukrász. „Nem, gyerekem”, tenné hozzá rögtön kedves édesanyám, „te egy paranormális jelenség vagy!” Pedig sosem voltam furcsa. De tényleg. Az utolsó egyetemi évem alatt nevetségesen alacsony óraszámom volt, gondoltam, uccu neki, elvileg értelmiségi leszek, hát vállaljunk be mellé némi kétkezi, realitás talaján mozgó munkát is! Két féléves cukrásztanfolyam…? Hát miért is ne?! Sütögettem én már eleget, most majd papírom is lesz róla. Aztán a bölcsész írogatta is szépen az ötös dolgozatokat – beszámoló tíz oldalnyi tananyagból? Ugyan már… Egy egyetemi zárthelyire átlag hússzor ennyi az átnézni való, ráadásul garantáltan valami sosem volt, rég kihalt nyelven - , aztán letette a szakmai vizsgát, és sóhajtott egy nagyot, hogy most aztán övé a világ: lehet belőle munkanélküli bölcsész vagy minimálbérért robotoló szakmunkás!
Aztán nagy hirtelen belefutottam egy újsághirdetésbe, miszerint luxushajókra keresnek személyzetet. Hát… Izé… Pályakezdő cukrász vagyok… Tulajdonképpen eddig jóformán semmi gyakorlattal… Szóval egyelőre nagy eséllyel csak valami hajléktalankonyhán alkalmaznának. De csináltam én már égbekiáltóbb hülyeséget is, tehát magától értetődő, hogy jelentkezni fogok! És így is lett… Már az első beszélgetésen a közvetítő iroda vezetőjének arcába mosolyogtam, és közöltem, hogy én biza valami olyat szeretnék, ahol egy igazi, nagyágyú hajós cukrász mellett inaskodhatnék, hogy szerezzek némi tapasztalatot, belerázódjam az egészbe, mi egyéb.

Bölcs, megértő bólintásokat kaptam válaszul, és hogy menjek inkább szobalánynak, mert a hajós szakácsok szinte kivétel nélkül fiúk, és ezért jobban szeretik, ha a cukrász se lány, meg amúgy se lábatlankodjon mindenféle közveszélyes fehérnép a konyhán. Ó hát hogyne! Cukrásznak jelentkeztem, tehát ebből egyértelműen következik, hogy tulajdonképpen arra érzek késztetést, hogy ágyneműt cseréljek, és fogkefével sikáljam a fürdőszobai csempék fugáit… Ismét mosoly, majd a kijelentés, hogy akkor inkább maradnék bölcsész. Végül azzal vettünk (nekem meggyőződésem volt, hogy örökre szóló) búcsút egymástól, hogy majd értesítenek, ha esetleg mégis adódik valami.
Hazasomfordáltam, s megnéztem, mikor megy holnap reggel az első vonat Almádiba, ahol nyilvántartásba vetethetem szerény személyem - mint munkanélküli. Ám a „másnap” egészen „más nap” lett. Telefont kaptam az irodától, hogy úgy fest, máris találtak nekem való helyet: sokcsillagos hajócska, Amszterdam-Budapest útvonal; és éppen égető szükségük van valakire, aki megsüti az utasok mindennapi betevő csokitortáját, és még egy apró kis semmiség: holnapután kellene felszállnom, valahol a németországi Rajna-völgy vad vidékein…Ööö… joó…
Szóval, ahogy az illik, megfeszített tempójú vásárlás, pakolás, és a papírok intézése következett… Elszakadt a nagy utazótáska! Lejárt az útlevelem! Versenyre akartam menni épp aznap! Még sosem ültem repülőn, össze fogom hányni magam – vagy valaki mást!
Aztán péntek délután csak ott álltam egy csöppnyi kis kikötőben, köddel takart zöld hegycsúcsok alatt, mint az anyám kedvenc romantikus filmjeiben, és azon jártattam parányi kis agyam, hogy ha én most felszállok erre a hosszú, kék-fehér valamire, abból kerekednek még itt izgalmak, és valószínűleg nem is kicsik.
Azóta több, mint két év telt el. Éppen itthon vagyok téli szabadságon, és az idén készített képeimet nézegetem: jó halomnyi fotó a szezon során kreált desszertjeimről (olyan süticsodák meg dekorációk, amilyeneket még a könyvekben sem nagyon látni, a suliban meg pláne nem tanították). Egy másik kép, melyen hatvan-hetven százalékban cukros habbal borítva csimpaszkodom egy szakácscimborám nyakába, aztán egy újabb, ahol vizesvödör-csatát vívunk; és régi, meseszerű apró városkák fényképei, hegyek, erdők, tenger…
Tehát mindaz, ami erre a tíz hónapra is jellemezte az életemet. Igen, az biztos, hogy érdekesen indult az egész, azon a bizonyos legelső napon. Nemcsak, hogy cukrászsegéd nem lettem, hanem már hét és fél perc után bebizonyosodott, hogy egy szem cukrász leszek, boldog tulajdonosa az összes sütis-tortás feladatnak. Na, nekem akkor már minden mindegy volt, kezdve azzal, hogy a személyzeti társalgóval szemben kaptam kabint, mely eleve garantálta, hogy egyetlen éjszakát se tudjak végigaludni, folytatva az unalmas szobatársammal, s zárva ott, hogy már holnap három utasnak is születésnapja lesz, egy házaspár pedig az évfordulóját fogja ünnepelni: „Vier Torten, meine Schatzie” (Négy torta, kincsem), mosolygott frissen megnyert főnököm, „und vielleicht für mich ein Apfelstrudel, weil ich das so mag…” (és talán nekem egy kis almás rétes, mert annyira szeretem…). Valahogy így kezdődött.
De mindenki azt hangoztatta, hogy ha valaki kibírja az első hónapot, akkor már kibírja szezon végéig is. És ha bírja szezon végéig, akkor visszajön jövőre is.
Aztán pedig már meg sem tud többé maradni Magyarországon. És valóban. Az első pár hét rengeteg segítségről, még több veszekedésről (mert sosem tudom befogni a szám, és elég nehezen viselem a fegyelmet meg a szabályokat) és napi huszonnégy óra munkáról szólt.
De utána valahogy minden egy csapásra a helyére került: ha vacsora kezdetekor a főokosok egymás sarkát taposva rohantak a konyhára, hogy „jajistenemelfelejtettükhogymaszülinapvan”, megveregettem a vállukat, és gyakorlatilag tíz perc munkával összehoztam, amit kértek; sokszor már extra feladatokkal szórakoztattak, merthogy túlságosan hamar végzek a saját melómmal; a szakácsfiúkkal hét országra szóló cimborák lettünk; a kedvenc pincéreímről pedig csak úgy ragadt rám a román meg a bolgár nyelv. Pár hét múlva pedig bizony már a harmadik szezonomat kezdem.
Mint arra nyilván sokan rájöttetek, azért írtam le ezt az egészet, mert gondolom, nagyon sokan vagytok, akiknek már megfordult a fejében, vagy éppen mostanában merengenek azon, hogy megéri-e itthon dolgozni (hát nem éri meg!), és hogy nem kellene-e inkább külföldön próbálkozni. Komolyan, ha már egészen minimális nyelvtudásotok van, menjetek, menjetek, menjetek! A hajónk gyakorlatilag hetente-kéthetente Magyarországon van, tehát azért valamennyire mindig képben tudtam lenni, mi is folyik errefelé.
Most meg főleg: nincs gáz Ukrajnából, villanyszámla viszont ha jaj, de van, az öcsém diplomás minimálbérért gürcöl egy-két hónapos időtartamú szerződésekkel, az anyám sírdogál, hogy deviza alapú a jelzáloghitelünk a forint meg nagyon rosszul áll és mi is lenne az én fizetésem nélkül… Azaz vannak itt válogatott finomságok bőven!
Mi viszont, akik kint dolgozgatunk, cirka annyi pénzt kapunk, mint itthon három darab diplomás együttvéve, és nem a fele megy el adóra, hanem négy-öt százaléka. Időről-időre azért haza tudsz jönni vagy meglátogathat a család (sőt több házaspár közösen szerződik el ugyanoda); ha mondjuk épp hajón vagy hotelben dolgozol, még a villanyszámlától, gázszámlától, konyhapénztől és egyéb csemegéktől is megkíméled magad; a nyelvtudásod rohamléptekkel fog fejlődni (ráadásul nem csak egy, hanem akár két-három is egyszerre). Olyan helyeken jársz, hogy az valami csoda, anélkül, hogy súlyos pénzeket fizetnél mindenféle utazási irodának; és begyűjtesz egy nagy csomó barátot. Tehát ha elboldogulsz németül vagy angolul, van benned egy kis ambíció, szereted, ha zajlik körülötted az élet, és még nincs három-négy kicsi gyereked, akiket ugye azért mégsem hagyhatsz itt a kedves papára, próbálkozz meg – akárcsak kis időre is – a külföldi munkával. És hidd el, valószínűleg te is életed nagy mázlijának tartod majd, hogy így döntöttél.
Sok sikert mindenkinek!

Setna.