THE POWER OF THOUGHT.

A GONDOLAT EREJE. " Huszonkilenc éves vagyok, és szingli. Volt már sok kapcsolatom, kétszer élettársi viszonyban is éltem, de minden férfi elhagyott. A legutóbbi azt mondta, olyan velem élni, mintha egyedül lenne. Olyan, mintha én nem is lennék ott, mintha mindig valami távoli, megfoghatatlan dolog után sóvárognék. És elhagyott.-------- Sokat gondolkoztam ezután. Tépelődtem, hogy mi lehet a baj velem. Tudtam, Zsoltnak, a legutolsó barátomnak igaza volt. Én is éreztem ezt a megfoghatatlan sóvárgást a szívemben, és nem tudtam az okát. Egyik hajnalban aztán arra ébredtem, hogy Tamásra gondolok, és őrülten boldog vagyok. Tamás az első szerelmem volt, tizenhét évesek voltunk, hatalmas hó esett, és mi kéz a kézben bukdácsoltunk a szűk, budai meredek utcákon, hogy végre feljussunk a lakásukba, a szobájába. Forró teát ittunk, aztán szerelmeskedtünk.-------- Mindkettőnknek az volt az első. Aztán csak ültünk, kéz a kézben, és megfogadtuk, történjen bármi, soha többé nem felejtjük el egymást. Tamás aztán Párizsba ment egyetemre, én meg itt maradtam a poros Budapesten, és tanítónői állást vállaltam. Eleinte vártam rá, de egyre ritkábban írt, hazajönni pedig nem volt pénze, hiába vállalt takarítást egy családnál. Az én fizetésemből se futotta repülőjegyre, így hát évekig nem láttuk egymást.--------- Egy tantestületben, ahol csupa nő van, nagyon nehéz ismerkedni. Hosszú, hosszú ideig nem is vágytam senkire. Aztán elfogadtam a rajztanár meghívását, ami eleinte csak egy baráti vacsoráról szólt, és kiöntöttem neki a szívemet. Jó volt, hogy egy épkézláb férfi ül velem szemben, és csak rám figyel. Azt mondta, felejtsem el Tamást, eszébe sincs hazajönni, és mivel férfi, pontosan tudja, hogy működik egy másik férfi, és álmaimban se higgyem, hogy hű hozzám, és vár rám. Minél többet találkoztunk, annál hihetőbbnek tűntek a szavai. Szörnyen fájdalmas volt, de beláttam, a havi egy-két levele, ami közömbös témákról szól, nem bizonyítja, hogy még mindig szeret, még akkor se, ha a végén mindig ez áll: örök szerelemmel, Tamás. Összeköltöztünk Miklóssal. Bár megmondtam neki, hogy szerelemről, házasságról szó sem lehet, mert a szívem mélyén még mindig Tamásra várok. Ha így is kellek neki, hát legyen, éljünk együtt úgy, mint egymást szerető, tisztelő barátok. A szex pedig nem más, mint biológiai szükséglet. Nem éreztem megcsalásnak, hogy lefekszem Miklóssal, hiszen azokra az ölelésekre csak a testem reagált, a szívemet Tamásnak őrizgettem.--------- Hónapok teltek el így, és egyszer csak végképp elmaradtak a levelek. Arra gondoltam, Tamás megérezte, hogy mással élek, és elhagyott. Nagyot sóhajtottam, és beletörődtem. Talán jobb is így, gondoltam, nem vágyakozhatok az idők végezetéig valaki után, aki több mint ezer kilométerre van tőlem. Úgy félév után Miklós rábeszélt, hogy adjuk el a lakásainkat, és a kettő árából vegyünk egy nagyobbat, közöset. Belesajdult a szívem, hogy Tamás azontúl a címemet se tudja majd, de túl büszke voltam ahhoz, hogy megírjam neki, hová költözöm. Akkor már több mint egy éve nem jött tőle levél. Összeköltöztünk Miklóssal. Nyolc hónap múlva pedig szakítottunk. Szörnyű időszak volt, együtt kellett élnünk egy közös lakásban, amikor már nem is szerettük egymást. Hónapokig tartott, míg meg tudtunk szabadulni áron alul a lakástól. Unalmas évek következtek, unalmas, lényegtelen kapcsolatok, langyos érzelmek. Huszonkilenc évesen arra kellett rádöbbennem, hogy lassan élni sincs kedvem. Tamásra már rég nem gondoltam, betudtam egy fiatalkori emléknek, nem különbnek azoknál, amelyekből száz meg száz is előtör, ha megnézegeti az ember a gyerekkori fényképeit.--------- Az a reggel azonban, amikor arra ébredtem, hogy Tamás jár az eszemben, megváltoztatta az életemet. Rádöbbentem, hogy soha többé nem leszek boldog, csak ha megkeresem őt. Még aznap írtam neki, de néhány nap múlva visszajött a levél azzal, hogy a címzett ismeretlen. Telefonálni sem tudtam, hiszen a régi lakhelyének volt csak meg a száma. Azért megpróbáltam. Egy nővel beszéltem, fogalmam sem volt, ki az a Várhelyi Tamás, hiszen csak féléve bérelte a lakást. Már majdnem feladtam, és visszasüllyedtem a régi melankóliába, amikor valami azt súgta, menj tovább. De hova mehetnék, merengtem. Újabb megérzés rohant meg. Beszélnem kell Miklóssal. Mindenáron. Fogalmam sem volt, hogy miről, mi célból, de biztosan tudtam, hogy beszélnem kell vele.--------- Miklós azóta megnősült, két gyereke is van. Felhívtam. Újra beültünk a régi helyünkre vacsorázni, de most már tényleg, csak mint barátok. A szakításunk tüskéi is eltűntek belőlünk. Elmondtam neki, hogy újra csak Tamást keresem. Zavarba jött. Megdöbbentem, hogy miért van rá ilyen hatással ez, én azt gondoltam, kinevet majd, és gyerekes hülyeségnek tartja, hogy egy tíz évvel ezelőtti, kamaszkori szerelem után áhítozok. - Nagyon fogsz gyűlölni, ha meghallod, amit most mondok - szólalt meg halkan. - Tamás nem hagyta abba a levelezést, nagyon is írt neked. Féltékeny voltam, és felbontottam a levelet. Azt írta, hazajön érted, mert szeret. Azt is írta, hogy nagyobb albérletbe költözött, és már van annyi pénze, hogy egyedül is kifizesse, nem szorul a régi lakótársaira. Azt tervezte, hogy eljön érted, és magával visz Párizsba, az új lakásba. Megrémültem, hogy elveszítelek.---------- Ellopkodtam a leveleket. Meg tudsz nekem bocsátani? - Hol vannak azok a levelek? - kérdeztem. Jeges gyűlölet és megvetés volt a hangomban. Miklós nem mert a szemembe nézni. - Elégettem őket. - És a címére sem emlékszel? - Nem - mondta. Felpattantam és faképnél hagytam. Hazamentem és egész éjjel sírtam. Hajnalban aztán újra különös álmom volt. Tamással álltam a Ferenciek terén a templomban, és nagyon, nagyon boldogok voltunk. Tudtam, hogy az álmom beszél hozzám, hogy minden részletét komolyan kell vennem. De nem tudtam, mihez kezdjek vele. Úgy döntöttem, felkeresek egy jósnőt.---------- Aznap délelőtt, amikor eldöntöttem, hogy felkeresek egy jósnőt, pedig sose hittem a vajákolásban, épp port törölgettem. Egyszer csak kidőlt egy könyv a polcról. Leesett a földre, és egy cetli hullott ki belőle. Egy idézet állt rajta József Attila Ódájából. Így szólt: ,,Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak..." Aztán még két sor: Egyszer egészen biztosan eljövök érted, örök szerelemmel, Tamás. Meg kellett kapaszkodnom, mert úgy éreztem, azonnal elájulok. Ahogy egy kicsit visszatért az erőm, sírni kezdtem, százszor meg százszor elolvastam az üzenetet, emlékeztem, akkor írta, amikor elment, tizenegy évvel ezelőtt. Nem láttam azóta. És most itt ez a levél. Pont most, amikor a legnagyobb szükségem van arra, hogy bízni tudjak, nem szeretem hiába. Félredobtam a porrongyot, beleugrottam a farmeromba, és elrohantam a jósnőhöz, akit egy barátnőm javasolt. A buszon végig azon imádkoztam, hogy ne legyen nála senki, hogy otthon legyen, és fogadni tudjon. Illett volna telefonon bejelentkeznem, de nem volt türelmem ehhez, minden pillanatban közelebb akartam kerülni Tamáshoz. Csak a jósnőben bíztam. Hogy valami csoda folytán elővarázsolja nekem Tamást az üveggömbjéből.---------- Középkorú, szelíd arcú asszony volt, egyáltalán nem olyan, amilyennek a boszorkányokat képzeli az ember. Elmondtam töviről hegyire, mi bánt, és mit szeretnék. - Higgy az ösztöneidben, az érzéseidben - mondta. - Nincs szükséged varázslatra, szerelmi kötésre, hókusz-pókuszra. A te szerelmed olyan erős, hogy el fog vezetni hozzá. Aztán megmutatta, hol van a harmadik szemem. Mutatóujját erősen rányomta a két szemöldököm közötti pontra, két ujjnyival az orrcsontom fölött. - Érzed? - kérdezte. - Ez az a szem, amivel a világ másik felére is ellátsz, és amivel telepatikus gondolatokat tudsz küldeni. Minden nap többször is vonulj el, és relaxálj. A mikor már kellően ellazultál, összepontosíts arra, hogy a harmadik szemeden keresztül hívod Tamást. Üzenj neki, hogy szereted, hogy kívánod. Képzeld el, hogy átölel, hogy megcsókol. Ezeket a képeket küldd el neki a harmadik szemeddel. És képzelj el egy helyszínt is, ahol találkozni akarsz vele, és azt is küldd el neki.-------- Lásd magatokat, ahogy ott álltok, lásd, hogy milyen napszak van, és gondolj a szerelmedre nagyon erősen. Ha mindennap kétszer-háromszor tíz percet szánsz erre, két héten belül megtalál. Elhiszed? Csak bólogatni volt erőm. Az eszemmel nem hittem egy szavát se, a szívemmel viszont ittam minden gondolatát, és alig vártam, hogy hazaérjek, és üzenhessek Tamásnak a harmadik szememmel. Fantasztikus érzés volt. Miközben a homlokom közepére ,,küldtem" a gondolataimat, hogy onnan elrepülhessenek akár a világ másik felére is Tamáshoz, úgy éreztem, mintha egy arany sugár kötne össze vele. Tisztán láttam az alakját, láttam a tíz év okozta változásokat az arcán, egy kicsit hízott, de jól áll neki, megférfiasodott, a haja pedig majdnem vállig ér, pedig régen mindig tüsi volt. Olyan boldogság volt csak rá gondolni is, hogy nem is kétszer, de ötször is üzentem neki naponta a harmadik szememmel.--------- Eszembe jutott az egyik hajnali álmom, ahogy a Ferenciek terén, a templomban állunk. Ezentúl azt képzeltem, hogy most, tizenegy év után abban a templomban fogunk újra találkozni, délután háromnegyed hatkor, amikor kinyitják a templom kaput az esti mise előtt. Elhatároztam, hogy ezentúl két hónapon át minden áldott este, hat előtt odamegyek a templomba, és várok rá.--------- Nem kellett sokáig várnom. A nyolcadik napon, negyed hat után öt perccel tucatnyi elegáns, kosztümös, öltönyös ember lépett be a templom kapuján. Egy szép, szőke nő kisbabát tartott a karján. Mellette magas, hosszú hajú, gyönyörű férfi lépdelt. Tamás. Összeszorult a szívem. Először majdnem felugrottam, és odarohantam hozzá, de aztán a jeges rémület markolt belém. Hisz a kisbaba az övé, a szép szőke nő pedig nyilván a felesége. Lekéstem róla, gyereke van, boldog... Mi keresni valóm van itt nekem? A könnyeimmel küszködtem, miközben az arcomat takargattam, hogy fel ne ismerjen.-------- Kilopóztam a padsorok között. Mielőtt kiléptem volna a kapun, valaki megérintette a vállam. Ismerős hang duruzsolt a fülembe, olyan, amitől elgyengülök, aminek nem tudok ellenállni. - Krisztina, te vagy? Megfordultam, és a szemébe néztem. Nem tudtunk megszólalni. Mosolygott rám, de mégis olyan szomorú volt a tekintete. Én meg potyogtattam a könnyeim, végigfolyt a szemfestékes, fekete kulimász az arcomon.-------- - Annyit kerestelek - mondta. - Hová tűntél? - Hosszú történet - suttogtam. - De már késő. - Miért? Férjhez mentél? - Nem. Te nősültél meg. - Hogy én? - kérdezte. Aztán az oltár felé pillantott, a szőke nő és a kisbaba felé, és elnevette magát. - Marcsára gondolsz? Hát nem ismered meg? A húgom! Én leszek a keresztapja a kislányának. Akkor és ott nem beszélhettünk tovább, mert a szertartás elkezdődött. Sietve átölelt, és fülembe súgta, hogy egy óra múlva találkozzunk a régi helyünkön, a korzón. Azt hiszem, még soha nem voltam egyszerre olyan rémült és boldog, mint abban az egy órában, amíg a Duna-parton vártam rá. Rémült, mert féltem, hogy kiderül, mégse lehet az enyém, és boldog, amiért végre megtaláltam, még ha csak egyetlen ölelésre is. Hajnalig csavarogtunk a városban. Bejártuk ifjúságunk miden szerelmi színhelyét. Elmeséltem neki Miklóst, és hogy eldugta a leveleit. Kértem, hogy bocsásson meg, amiért nem hittem benne eléggé. Elmondta, hogy kutatómérnök lett, és azóta is Párizsban él. Akkor, hat évvel ezelőtt eljött értem, és egy világ omlott össze benne, amiért nem vártam a repülőtéren. Keresett a régi lakásomban, de nem talált. A szüleim telefonja pedig mindig azt mondta be, hogy az előfizető megváltozott.---------- Két hónapig volt akkor Pesten, és minden elképzelhető helyre elment, ahol régen együtt jártunk, hátha megtalál. Nyár volt, így hiába hívogatta az iskolákat, hogy talán az egyikben ismernek. Apróhirdetéseket adott fel az újságokban, de csak ügyeskedő nők válaszoltak rá, akik jó partit láttak benne. Nyár végén vissza kellett utaznia. Kiégett, boldogtalan, fásult lett. Fél év múlva megnősült, de két évig sem voltak együtt. A felesége azt mondta, hogy nem bírja elviselni az álmodozó, búbánatos tekintetét. Mindig olyan, mintha valami elérhetetlen után sóvárogna. És elhagyta. - Mostanában újra gyakran eszembe jutottál - mondta. - A legváratlanabb helyeken és pillanatokban, és olyan erősen és tisztán, mintha csak karnyújtásnyira lettél volna. Újra reménykedni kezdtem, amikor Marcsa felhívott, hogy jöjjek haza, és legyek a kislánya keresztapja. Mert abban reménykedtem, hogy talán, véletlenül mégis csak összefutunk valahol. Én is elmondtam neki az álmomat a Ferenciek téri templomról, a régi szerelmeimet, akik sose voltak a szerelmeim, és megmutattam a levelet is a szerelmes idézettel, amit a könyvek között találtam. Megmutattam, hol a harmadik szemem, amivel idecsaltam. Nevetett, és megcsókolta a homlokom. Most csomagolok, de elég lassan megy, mert folyton hív valaki, és az eladó lakásom iránt érdeklődik. Sietnem kell, mert mához három hétre repülőre szállok. A szerelmemmel. És nem engedem el soha többé