Tegnap a munkámból és a munkahelyből adódóan egy olyan dolgot láttam, amit már nagyon régen, vagy talán soha. Ahol dolgozom ott van egy temető, egy szép, kicsi, tiszta vidéki temető. Ebbe a temetőbe jár egy idős házaspár minden héten látom őket kéz a kézben, hihetetlen szeretetben vagy inkább szerelemben - itt azért megjegyezném, hogy a néni és a bácsi is túl vannak a kilencvenes éveiken is - szóval azt látom amikor jönnek hogy nagyon szeretik egymást. Megtudtam hogy a gyermekeiket már eltemették, és az ő sírjukhoz járnak. Tegnap is vettek virágot és elindultak a sírhoz ami nincs messze a bejárattól úgyhogy látom őket amíg ott vannak.
A bácsi leült a padra a néni vizet cserélt a vázában és beletette a virágokat. Aztán leült a bácsi mellé, és talán imádkoztak, kéz a kézben. Ültek és megcsókolták egymást. Szó szerint ahogy a szerelmesek a ligetben. Csodálatos látvány volt, hogy még ennyi idő elteltével is így tudták egymást szeretni. Ahogy néztem őket eleredtek a könnyeim, és az eső is! Hatalmas zivatar volt, hömpölygött a víz az úton. Mindenki próbált menedéket keresni, de a bácsi és a néni csak ültek a padon, és a néni ölelte a bácsit. Szerettem volna odamenni és megölelni őket, de a néni felállt és elindult felém. Akkor tudtam, hogy baj van. A bácsi ott az esőben a padon a gyermekei sírjánál elbúcsúzott ettől a földi élettől. A néni odajött és megkért, hogy telefonáljak a mentőknek. Egy könnycsepp sem volt az arcán, csak fájdalom, én úgy sírtam, mintha nem is egy idegen ember halt volna meg. És a néni azt mondta: ne sírjon kedves maga még olyan fiatal... ez az élet rendje... születünk és meghalunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése