The child who has been laid off

Kezdjek vele, amit akarok, mondta az anyja, amikor leparkolta a kilencéves fiunkat a küszöbömön. Mint egy megunt játékot. S. András történetét lejegyezte Molnár Fruzsina. A lepasszolt gyerek – Igaz történet © Technológia: Éva A lepasszolt gyerek – Igaz történet Sosem tudtam megérteni Kriszta döntését, igaz, őt magát sem tudtam megérteni. Ez volt az ő nagy bánata. Nekem az egyetemi évekkel véget ért a bulizások meg a nagy mászkálások időszaka, néha egy mozi vagy színház jólesett, ennyi közösségi program pont elég volt. Krisztát meg mintha valami belső motor hajtotta volna, hogy csak az a normális, ha itt pezseg, ott pezseg. Rengeteget veszekedtünk akkoriban, pedig még alig voltunk egyéves házasok. Aztán egy nap Kriszta azzal mászott elő falfehéren a fürdőszobából, hogy csíkosat pisilt – és hozta a kezében a pozitív terhességi tesztet. Én kimondhatatlanul boldog voltam. Nemcsak azért, hogy apa leszek, hanem azért is, mert felsejlett bennem, hogy ha jön a gyerek, akkor Kriszta is lenyugszik majd egy kicsit. Gergő december elején született. Annak ellenére voltam belé szerelmes, hogy még nagyon nem tudtam vele mit kezdeni. Amikor este hazaértem, csikiztem, dögönyöztem, rágcsáltam – de tény, hogy az ellátásában aktívan nem vettem részt. Meg is kaptam a magamét ezért az anyjától. Kriszta egyre rosszkedvűbb lett – vagy talán depressziósabb, nem is tudom. Egy mosolyt nem láttam soha az arcán, legalábbis ami nekem szólt volna. De Gergőnek jó anyja volt, azt el kell ismernem. A házasságunk agóniája Közöttünk viszont szinte minden megszűnt, mire Gergő kétéves lett és az anyja visszamehetett dolgozni. Szinte alig beszélgettünk, a szexuális életünk kimerült néhány tervszerű, lábujjhegyen lejátszott, rövid együttlétben. Én még eleinte kívántam, de a viselkedése hamar útlevelet adott a libidómnak. Nemhogy jó feleség nem volt, de a minimális érzelemnyilvánítása is kimerült abban, hogy néha sírni láttam. Ilyenkor persze hiába kérdeztem, hogy mi a baj, a szokásos válaszon – a semmin – kívül nem osztott meg velem semmit. Egy idő után már nem is kérdeztem. Tudtam, hogy épp most asszisztálom végig a házasságunk agóniáját, mégsem csináltam ellene semmit. Egyszerűen eszköztelennek éreztem magam. Gergő harmadik születésnapjára vásároltunk éppen játékot, amikor Kriszta az üzlet közepén közölte velem, hogy válni akar. Nem mondhatom, hogy a lábamra ejtettem volna meglepetésemben a legós vödröt. Csak annyit mondtam, hogy oké. Nem rendeztem jelenetet és nem kezdeményeztem roppant kínos beszélgetéseket sem, pedig egyértelmű volt, hogy van valakije. Addigra úgy látszik, az összes velem kapcsolatos sérelmét elsírta már, mert semmit nem vágott a fejemhez, hogy miért jutottunk idáig. A karácsonyt úgy csináltuk végig, hogy szinte csak a praktikus dolgokat egyeztettük. Ő megy el a házból, a kocsit vinné, meg néhány tárgyat, amihez ragaszkodik. És persze Gergőt. Más nem kell neki. Viszonylag messzire megy, egy kisalföldi városba, száz kilométerre tőlem. A gyereket kéthetente szombat reggeltől vasárnap estig elhozhatom, a szünidőket egyeztetjük. Mindenre rábólintottam. Vasárnapi apaság Nyugodt hónapok következtek, eleinte baromira élveztem. Gergőért minden második szombaton elmentem, játszóházba, moziba vittem, csatangoltunk és dumáltunk. Megtudtam, hogy az anyja már nem sír, Péter, anya férje – a gyerek nevezte így – vele is rendesen viselkedik. Telt az idő, jött a hideg, vettem otthonra egy PlayStationt a gyereknek és sosem zargattam a növekvő sarjat olyan földközeli dolgokkal, hogy jövőre suliba megy és nem ártana kicsit rákészülni adologra. A vasárnapi apaság egyik legelőnyösebb oldala, hogy szinte semmivel nem kell a gyereket szembesítened, ami kellemetlen – ez azok dolga, akik életvitelszerűen nevelik –, de mindent megadhatsz neki, ami kellemes. Na, mi pont így csináltuk Gergővel. Aki közben iskolás lett és bekövetkezett az is, amit a gyerek nagyon várt: az anyjáék összedobtak neki egy kistesót. A kölyök leírhatatlanul örült: öccse lett, király, lehet majd vele játszani. Gergőt nem viszik magukkal. Gergő nem Péter fia, Péternek Kriszta és a közös gyerek a fontos. Kriszta pedig elfogadja ezt a döntést. Úgyhogy holnap felhozzák Gergőt Pestre, hozzám, örökre. Július van, lesz még időm sulit keresni neki. Nem, Gergő még nem tudja. Addig csendben hallgattam, hogyan pergeti Kriszta egymás után a mondatokat, de ezen a ponton üvölteni kezdtem a telefonba. Hogy azt mégis hogy képzeli, hogy hoznak egy ilyen döntést, majd még az egészet én adagoljam be a gyereknek? Nincs más választásod, mondta azon a fémes hangon, ahogy végig beszélt, majd bontotta a vonalat. Ötvenszer próbáltam visszahívni, de nem vette fel a telefont, aztán még ki is kapcsolta. Én pedig pánikba estem. Gergő arcán egyszerre volt öröm és értetlenség, amikor megérkeztek. Az anyja kiszállt a kocsiból, adott egy puszit agyereknek, én meg beküldtem a srácot a házba, hogy izzítsa be a játékot, mindjárt jövök én is. Ami ez után történt, azzal nem plakátolnám ki a várost, szégyellem, de előjött belőlem az ősember és konkrétan vért kívántam inni. Krisztát úgy vágtam vissza az autóba, hogy csak úgy nyekkent. Nem ütöttem meg, azt a védelmére kelő Péternek tartogattam, de vinnyogott, mint egy kutya, amikor visszakászálódott a kocsiba. Én meg még a kukát is utánuk vágtam, nyomatéknak. Aztán felmentem a házba, kezet mostam és leültem Gergővel, hogy elmagyarázzam neki az elmagyarázhatatlant. Úgy gondoltam, ha őszintén beszélek vele, akkor lehet, hogy nagyon fog fájni, de talán hamarabb megemészti, mintha elkezdek hablatyolni és mentegetni az anyját. Gergő némán nézett, láttam, ahogy a könnycseppek már gurulásra készen gyűlnek a szemében, de sokáig megpróbálta visszafojtani a sírást. Amikor odáig értem, hogy mostantól kezdve én leszek az anyukája is, és majd mindent megoldunk mi ketten, átszakadt agát a gyereknél. Hiába próbáltam magamhoz ölelni, vigasztalni, ellökött magától, bemenekült a szobájába és hajnalig lőtte a tankokat a videojátékon. Két napba telt, mire egyáltalán megszólalt. A kaját megette, amit elé tettem, de nem beszélt. Ennyire pocsék tehetetlennek még sosem éreztem magam az életben. Nevelés kontra csajozás – Hová fogok suliba járni? Ez volt a gyerek első kérdése, amikor végre kinyitotta a száját. Az iskolát végül együtt kerestük és együtt próbáltuk meg kitalálni, hogy éljünk ezután. Egy dologban voltam biztos: hogy az én életem innentől kezdve Gergőről szól. Mire elkezdődött az iskola, már világos volt, hogy a gyerek egyetlen biztos pontja az életében én maradtam, nekem pedig fel kell nőnöm a feladathoz. Hamar rájöttem, hogy milyen könnyű volt egy gyereket nem nevelni, csak kényeztetni, most, hogy már a leckét is ugyanúgy én kértem rajta számon, mint a kiszakadt gatyát vagy az elmismásolt esti fogmosást. Nem ment könnyen. Először is azért nem, mert fogalmam sem volt, hogy kell egy gyereket nevelni, és hogy az én saját fiamnak mik a szokásai. Mit szeret a hétköznapokban, mivel lehet motiválni, fegyelmezni? Márpedig ez utóbbit alig mertem, nem akartam, hogy bennem is ellenséget lásson. Vagány kiskamaszból visszahúzódó, bizalmatlan kisgyerek lett újra. Hiába kérdeztem és hiába nyüstöltem, hogy van-e már haverja a suliban, kitért a kérdés elől. Mint utóbb kiderült, a barátkozás elől is. A téli szünetben aztán elkezdte mesélni, hogy van egy srác az osztályban, akivel beszélget, és aki kérdezte, hogy átjöhet-e hozzánk valamikor játszani a tankossal. De apa, én nem akarom, hogy a Dani a barátom legyen – sírta el magát Gergő. Tudtam, hogy az nagyon bénán hangzana, ha most elkezdeném magyarázni, hogy nem mindenki hagyja el az embert, akit megszeret, ezért inkább azt mondtam neki, hogy tegyünk egy próbát. Jöjjön át a Dani, játsszanak, de Gergő nagyon figyeljen arra, hogy ne nevessen közben. Mert ha valaki nem nevet, az még nem barátság, és akkor nincs fájdalom. Gergő beleegyezett, Dani jött, játszottak. És szakadtak a röhögéstől, mondanom sem kell. Én meg kinn álltam a konyhában, és hónapok óta először magamba döntöttem egy pohár whiskyt, úgy örültem annak, hogy vigyorogni látom a bebábozódott srácomat. Akkoriban volt egy kolléganőm, akivel már egy ideje kerülgettük egymást az irodában. Helyes csaj volt, szívesen kezdtem volna vele valamit, eljött már az ideje, hogy meghívjam vacsorázni. Szóltam is Gergőnek, hogy egyik este el kell mennem egy kicsit, miután ő lefeküdt, de sietek haza. Láttam az ijedséget az arcán, de bólintott. Másnap estére élesítettem arandit, hazamentem, puccba vágtam magam, amikor észrevettem, hogy furcsán piros a gyerek arca. Amikor magamhoz öleltem, már éreztem, hogy tüzel a láztól. Értelemszerűen lemondtam a vacsorát és borogattam Gergőt egész éjjel. Másnapra semmi baja nem volt. Megpróbáltuk a dolgot a kolléganővel átütemezni, de az eset szó szerint megtörtént akövetkező alkalommal is. Randi indul, gyerek lázas, apa marad. A nő többet nem állt velem szóba. Tudtam, hogy Gergő nem direkt csinálta – hogy is lázasodna be szántszándékkal ennyire durván egy gyerek? –, mégsem mondhatom, hogy örültem. Megértettem, hogy az egész a para miatt van: mi van, ha nem megyek többet haza? Mi lesz, ha hazahozok neki egy nőt, aki majd kiutálja mellőlem? Próbáltam vele erről beszélni, hogy megnyugtassam, de egyszerűen befogta afülét. Olyan is volt, hogy munka miatt kellett este elmennem, ilyenkor Gergő – mint egy féltékeny feleség – pontban félóránként telefonált, hogy apa, mikor jössz. Rettentően szégyelltem magam ilyenkor, és nem azért, hogy mit gondolnak az üzletfeleim – hanem azért, mert dühös voltam a gyerekre. Haragudtam, hogy ennyire nem bízik meg bennem, holott én nem adtam neki erre okot. Egy idő után őszintén kezdtem neki erről beszélni. Hogy néha nekem is van dolgom, és bizony jó lenne, ha ennyi év után lenne egy rendes, normális barátnőm is. Igen, olyan, aki őt is elfogadja, mert más szóba sem jöhet. Megállapodást kötöttünk: nem megyek el randevúzni, hanem itthonra hívom meg a csajt, házi főzésű vacsorára. És akkor nincs zsákbamacska, mindenki tisztában lesz a helyzettel. A próbálkozásaimat nem ragozom, elég, ha annyit mondok: négy nőből kettő el sem jött. Egy akkor menekült el, amikor azt mondta, szeretne majd később közös gyereket is, én pedig közöltem, hogy ez részemről nem opció. Az utolsó, legkitartóbb lány mellettünk van, nem költözött hozzánk, de sokszor eljön. Már hármasban is el merek velük indulni, sőt, olyan is volt, hogy egyszer vele maradt Gergő, amíg én tárgyaltam. És most mi lesz? Múlt héten viszont felhívott az anyja. Először nem akartam felvenni, aztán győzött a kultúrember énem. Hiányzik neki agyerek, szeretné, ha a nyári szünetben Gergő kimenne hozzájuk Liverpoolba. Egy hónapra, nem többre, és nyugodjak meg, utána visszakapom a fiamat, mert azt továbbra sem akarják, hogy Gergő velük éljen. Hazajönne érte, úgy vinné magával. Remegett a kezem, amikor letettem a telefont. A törvény szerint ha most Kriszta eljön a gyerekért, anélkül vihetné el magával, hogy én beleegyezem. Megteheti. De megteheti-e, hogy most újra felbukkan a fia életében, keresztülgázol rajta, mint egy páncélos hadtest, szöges csizmával taposva végig a gyerek épphogy megbékélt lelkén? Van-e joga felkavarni Gergő és a magam életét? És nekem van-e jogom megtagadni a fiamtól az anyját? Mondhatok-e nemet Krisztának anélkül, hogy Gergővel ezt megbeszélném? Nem tudom, mi a jó döntés, lehet-e egyáltalán jó döntést hozni? Nem tudok semmit, csak azt, hogy meg szeretném védeni a fiamat minden rossztól, mint bármelyik másik apa. Akkor is, ha ez a rossz a saját anyja, aki állítólag szereti. Remélem, Kriszta meggondolja magát, az lenne a legjobb. Én nem engedném a gyereket, de persze dönteni Gergő fog. Mégpedig jól. Tudom.