Mikor már nincs hová menni
Ha majd jó anyánk és jó apánk is messzi útra kél,
s régi házunk, otthonunk is, csak emlékünkben él,
könnyes szemmel nézünk fel a csillag teli égre,
s ott kutatjuk nyomát annak, ki lépteink kísérte.-----
Mert mikor már nincs otthon hová haza lehet menni,
s nincsenek meg azok sem, kik hűn tudtak szeretni,
elveszett árvák leszünk, kik többé nem lelik helyük,
mert bármerre visz útjuk, nem lesz életük.----
Ha majd elveszítjük azokat, kiket nagyon szerettünk,
magunkba zárkózunk, némán szenvedünk,
hisz fájdalmunkat, mit a szívünk érez, nem értheti más
csak az, ki már elvesztette anyját és apját.
Kun Magdolna
Hogy bírták a régi öregek olyan jól magukat?
Azt már csak ők tudták, hogy milyen jól bírták magukat, de kívülről nézve átugrottak volna sok mai harmincévest.--------
Nagyi még 90 felett is minden reggel végigkente magát valami ízületekre való – szalmiákszeszes, családi recept alapján gyógyszertárban összeállított – kenceficével, aztán felkelt, imádkozott, megcsinálta a reggelit, adott a kutyának enni, elseperte a ház elejét, aztán bent az udvart is.
Evett, bevette a gyógyszerét, majd jött a szokásos menetrend. Sepregetés, portörlés bent, ebéd készítést, ha volt egy kis szennyese azt is kimosta. Így ment ez egész nap. Sokszor jött hozzá egy dagasztás, hisz imádta a kelt tésztát – nem aprózta el. Ha sütött, akkor a minim 2 kiló lisztből történt.
Szóval benne volt, hogy mozogni kell. Mert ha nem, akkor még nehezebb lesz.
Mondogatta is gyakran: Addig élek, míg dolgozok…-------
Nem arról volt szó, hogy nem fájt semmije, hanem úgy gondolta, sőt tudta, hogyha nem mozog, attól nem kevésbé fognak fájni az ízületei, csontjai, hanem még jobban.
De ott volt egy ismerősöm, egész életében kint a határban, és a kertben dolgozott, meg persze az állatok közt. 86 évesen, Parkinson-kórosan, remegő kézzel, fejjel minden nap – jó időben – felült a biciklijére, s imbolyogva, hisz kezében még a kormány is remegett, messziről felismerhetővé téve – elkarikázott a 10 km-re lévő kertig, ott kapált, metszett, permetezett, szőlőt kötözött, beszélgetett egy jót a testvérével, elviccelődött vele, majd ismét tette ami kellett, aztán sötétedés előtt hazabiciklizett – sokszor terméssel megpakolva. …-------
Hányan tennék manapság ezt meg?
Persze mondhatjuk azt, hogy saját tempójukban dolgoztak, hogy egészségesebbeket ettek, hogy nem idegeskedtek, nyugodtak voltak.-------
Ez mind csak részben igaz.
Igaz, hogy saját tempójukban dolgoztak, de nem volt ünnepnap, és ami munka volt aznapra azt bizony maradéktalanul meg kellett csinálni.-----
Lehet, hogy csak két órányi, de olyan is volt, amikor reggeltől estig, sőt még éjszaka is dolgozni kellett. Nem volt rendszerben, de előfordult – például bálahordás idején, mikor rakták a kazlat. Vagy mikor a tehén közelellős volt, vagy a koca fialt, s figyelni kellett a “csemetékre”. Henyélni nem lehetett.------
Egészségesen étkeztek? Nem ettek minden nap húst, mikor igen, akkor is legtöbbször baromfit, legalábbis év közben. Télen aztán jött a disznó hús, de csak módjával, hisz be kellett osztani.
Viszont ették a kolbászt, a szalonnát, a hurkát, a tojást. A parasztember azért a zöldségfélékért nem igazán ment. Esténként megitták a maguk kis borát, vagy még kint munka közben elszopogatták.
A nagy nyugalomra meg csak annyit: Először a gazdasági válság, ami mindenkinek betett… Megérték a háborút, utána újra kezdtek mindent, aztán jött a Rákosi rendszer, beszolgáltatás a téeszesítés, a forradalom, szóval valóban csupa “boldogság” volt az életük…------
Viszont már gyerekkorukban megtanulták, hisz az öregektől állandóan azt hallották – a munka éltet…
Nagyi is azt hajtogatta mindig, mikor megkérdezték: hogy bírja magát ilyen jól 90 évesen, hisz 70-nek ha látszott…
“Hát dolgozni kell. Minden nap tenni kell valamit…. tervek kellenek, ha csak arra a napra is – ez éltet…”
EGY KUTYA VERSE
Én vagyok az, aki mindig vár rád
Különleges hangja van az autódnak, ezerből felismerem
A lépteidnek varázscsengője van
A hangod zene füleimnek
Ha látom az örömödet, az boldoggá tesz
A te illatod a legjobb
Jelenléted megmozgatja a lelkem
Az ébredésed felébreszt engem is
Boldogan nézem, ahogy alszol, nekem Te vagy az Isten
A tekinteted egy fénysugár
Kezeid rajtam a béke és a végtelen szeretet
Amikor elmész, hatalmas űrt érzek a szívemben
Újra és újra várok rád
Én vagyok az, aki egész életedben várni fog rád
A kutyád vagyok
Xiaozhai Tiankeng, más néven a "mennyország kútja", egy figyelemre méltó természeti csoda a kínai Fengjie-ben. Ez a világ legnagyobb és legmélyebb víznyelője, elképesztően 662 méter mély, 626 méter hosszú és 537 méter széles. Ez a kolosszális víznyelő a természet hatalmas erejéről tanúskodik, amelyet a víz és az idő eróziós erői alakítanak ki, és a természeti világ igazi csodája.-------
A Xiaozhai Tiankeng nem csupán geológiai jelenség; változatos ökoszisztémának is ad otthont. A víznyelő egyedülálló mikroklímája sokféle növényi és állati életet elősegített, így biológiai kincsesbánya. Egyik legbámulatosabb jellemzője a 8,5 kilométeres földalatti folyó, amely a mélyén folyik át, és egy látványos vízesésben csúcsosodik ki. Ez a földalatti folyó és vízesés misztikus, nyugodt környezetet teremt a víznyelőben, így a látogatók és a kutatók egyaránt megtapasztalhatják fenségét.-------
Az esős évszakban Xiaozhai Tiankeng szépsége tovább fokozódik, mivel további vízesések drámai módon zuhognak le a víznyelő pereméről, szinte szürreális, túlvilági tájat hozva létre. A magasba tornyosuló sziklák, a buja növényzet és a zuhanó víz mennydörgő hangja kombinációja lélegzetelállító látványt hoz létre, amely kiérdemelte a víznyelő helyét a Föld legkülönlegesebb természeti csodái között. Hatalmas mérete és szépsége a kalandorok és a természet szerelmeseinek célpontjává teszi, miközben ökológiai jelentősége továbbra is leköti a tudósokat szerte a világon.
