Szembe menni a korszellemmel, avagy sem?
Mennyit engedjünk a gyereknek a számítógép előtt ülni? Mennyire korlátozzuk mivel játszik? Milyen mértékben kell ellenőriznünk, mi is történik a számítógép előtt a gyerekünkkel?
A média, a mobiltelefonok, a számítógépek uralják az életünket. Engem anyaként, még kevéssé érint a téma, mivel a kisfiam még csak 8 hónapos. Ám ő is megbabonázva bámul a tévére, mászik bele a laptopba, ha hozzáfér. Persze ez érthető, mert színes, villogó, érdekes. Vajon mikortól válik veszélyessé?!
Szembe menni a korszellemmel, avagy sem?
A téma egy családi beszélgetés kapcsán merült fel. A nagymama kifejezte nemtetszését lányának azzal kapcsolatban, hogy unokái "lövöldözős játékot" játszanak. A válasz: Mit tehetnék a korszellem ellen?!
Sokszor felmerül a kérdés, a mai gyerekek mennyi időt töltenek a friss levegőn, mikor másztak fára utoljára (ha másztak egyáltalán), mikor beszéltek személyesen a barátaikkal?
Akkor szörnyülködtem el igazán, amikor a Youtube-on egy 9-10 év körüli kislány által feltöltött videókra bukkantam. Miniszoknyában illegeti magát a webkamera előtt, énekel, táncol, smink- és divat tippeket ad... stb. Neki talán ez bohóckodás, azt hiszi menő, mert fenn van a világhálón, de közben fogalma sincs, valójában mekkora veszélynek teszi ki magát.
Egyből felmerült bennem a kérdés: Hol vannak ilyenkor a szülők?
Feltételezem nem tudják, mit csinál a gyerek, mert ezt nem engednék neki. Egyre fiatalabb gyerekeket látok mobiltelefonnal a kezükben szaladgálni. 12-13 évesen már saját laptopot, vagy tabletet kapnak, közös játék, fogócskázás, focizás helyett le sem teszik a kezükből a PSP-t. Ha valóban ez a korszellem, hát szerintem nagyon rossz irányba halad. Sok játékban le kell ölni mindenkit aki az utadba kerül, így nyerhetsz.
Ezek a gyerekek teljesen elveszítik a kapcsolatot a valósággal, helytelen értékrend alakul ki bennük, könnyen agresszívvá válhatnak.
Nem zárhatjuk ki teljesen ezeket a dolgokat, hiszen részei a mindennapjainknak. Azonban határokat kell(ene) felállítanunk a gyerekek elé. Úgy gondolom, a gyerekszobában nincs helye TV-nek, sem számítógépnek. Mindig tudnunk kell(ene), mit néz a gyerek, vagy éppen mivel játszik.
Néha fárasztóbb leülni a gyerekkel játszani, mint leültetni a tévé elé. Nagyon nehéz azt mondani, hogy nem kapsz mobiltelefont, mert még fiatal vagy hozzá, ha az osztálytársai felének már van. Nem egyszerű a fél szemünket folyton rajta tartani, hogy éppen mit böngész a neten. Hogyan tiltsuk meg, hogy agresszív játékokat játsszon, amikor épp az a menő?!
Az adott pillanatban könnyebb engedni, és népszerűnek lenni a csemeténk szemében, de hosszú távon mi éri meg jobban?
A válságban lévő házasság hatásai
A legjobban működő házasságban is előfordulhatnak válságok. Mindig is így volt ez, de a mai megnehezedett gazdasági helyzetben talán fokozottabban törnek elő a rizikófaktorok. A válságnak nem csak a két fél (férj-feleség), de a gyerekek is érintettjei.
De nézzünk talán egy átlagos házasságot. Tegyük fel, 8 éve van együtt a pár, vagy két gyerekük, van saját lakásuk (rengeteg hitellel). Mindketten dolgoznak.
Ha visszatekintünk, mindegyikük olyan családból származik, ahol egyikük szülői hosszú és viharos házasság után elváltak, másikuk szülői hosszú és viharos házasságban együtt maradtak. Mindketten megélték a szinte mindennapos veszekedéseket, amelyeket a szülők nem tudtak úgy kezelni, hogy annak a cseperedő és egyre értelmesebb gyerekeik ne legyenek szem- és fültanúi. Úgy nőttek fel, hogy gyűlölték ezeket a helyzeteket. Úgy házasodtak össze, elhatározták, az ő gyerekeiket SOHA nem teszik ki ilyen lélekölő megpróbáltatásnak.
Telik-múlik az idő. Eleinte a szerelem, a gyerekekkel való törődés még nem engedi felszínre az otthonról hozott, vagy öröklött szokásokat.
Aztán egyszercsak figyelni kezdik a másikat. Felmerül a gondolat, hogy vajon mit csinál, ha nem vagyunk együtt, a gyerekek pedig óvodában vannak?
Egyenes út vezet a féltékenységhez. Elhatározzák, mindig mindent idejében megbeszélnek, még mielőtt a dolgok elfajulhatnának... de ez nem mindig sikerül terv szerint. Indulatok szabadulnak el. Esetleg - vérmérséklettől függően - elcsattan az első pofon. Sírás, megbánás, ígéretek.... a gyerek/ek... Igen, a gyerekek. Ha a problémákat nem tudjuk jól kezelni, máris azon vesszük észre magunkat, ugyanott tart a házasságunk, mint amilyet soha nem szerettünk volna, mint amilyen kép él bennünk gyerekkorunktól fogva.
A problémák sokasodnak és nem tudjuk kezelni a válsághelyzeteket. Anyagi gondok, munkahelyi problémák. Egy napon veszekedés közben megpillantjuk gyermekeink rémült és értetlen, félelmet-sugárzó arcát.
Zavarodottság. Mit tegyünk? Megbeszéljük. Századszorra is megígérjük. Megpróbálunk türelmesebbek lenni a másikkal. És nem megy. Egyre gyakrabban merül fel a válás gondolata, melyet azonnal igyekszünk elhessegetni: az én gyerekem ne csonka családban nőjön fel...
Gondolatok. Szeretem még egyáltalán? Megerősödő válaszok: én nem EZT az embert szerettem...
Aztán problémákat jeleznek a gyerekekről óvodából, iskolából. Megmagyarázhatatlan, hogy az addig szófogadó, engedelmes kisgyerekkel miért adódnak problémák. A kicsi újból bepisil, a nagy magatartási problémákkal nehezíti a mindennapokat. Már otthon is. Miértek sorakoznak. És nem tudjuk, nem merjük beismerni, nem tudjuk, nem merjük bevallani, hogy talán mi vagyunk az okai.
Most kell változtatni. Most kell leülni, megbeszélni. Most kell érezni, hogy felelősek vagyunk a gyerekeinkért. A kapcsolatunkért.
Mert holnap már lehet, hogy késő lesz.
Télen
Az az igazság, hogy az elmúlt jó 10 évben nem is volt igazán tél. Minden évben sopánkodtunk, főleg karácsony táján, hogy igazán lehetne fehér a karácsony, de valahogy sem a karácsonyok, sem a telek nem voltak fehérek.
Télen
Nem volt ez másképpen a mostani karácsonykor sem. Igaz, előtte esett egy szép nagy mennyiség, örültünk - még talán az is, aki egyébként nem szereti a telet -, de öröm ide, öröm oda, karácsonyunk megint fekete volt.
Először elintéztük annyival - egymást vigasztalva -, hogy még jó, hogy az ikreknek nem ruháztunk be szánkóra. Nem olcsó ugyanis manapság a szánkó. Meg, hogy legalább nem kell annyit fűteni. Ámbár, a legkeményebb hideg pont akkor köszöntött ránk, amikor hó sem volt.
Aztán eltelt a karácsony és mit ad Isten? Elkezdett esni a hó. Volt úgy, hogy elolvadt, de pár nap múlva újból ráeredt, és esett, esett, esett. Volt öröm. Persze, akinek naponta útra kellett kelnie, az kevésbé örült. Én a magam részéről örültem, nagyon szeretem az igazi, havas-fehér telet. Mindig a gyerekkorom teleire emlékeztet. És szeretek havat seperni, lapátolni is. Jó kis testmozgás reggelente. Az unokák is örömmel voltak, mert volt hógolyózás, hóember- és hóvárépítés, szánkózás. Etettük a madarakat, ámbár azt hó nélküli teleken is mindig megtettük. De így még hasznosabbnak éreztük etetésüket.
Talán vidéken legszebb a tél. Városban előbb-utóbb csak piszkos hókupacok mutatják, hogy több hó esett, mint kellett volna. Ott inkább bosszúság. De vidéken, amerre a szem ellát, vége-hossza nincs a havas tájnak.
Aztán nem mindenki engedheti meg magának, hogy családostul külföldre menjen telelni. Most itthon is bőven lehet hódolni a tél örömeinek.
Gyerekkoromban, amikor még "normális" volt a téli szezon és biztosra lehetett venni, hogy a téli szünetben lesz hó, nem is akár mekkora, ebéd után csapatostul vonultunk a falu végén lévő dombra és már javában sötét volt, amikor kipirultan, csurom vizesen hazaindultunk. És milyen meghittséget sugároztak a házak: kéményeikből vékony, fehér füst szállt a csupa csillag ég felé, az ablakokból meleg fény jelezte, otthon vannak a háziak, és csend volt, olyan csend, hogy szinte hallani lehetett, ahogyan hullottak a hópelyhek.
Otthon aztán a kályha közelébe kerültek a csizmák, levetett ruhák száradni, a gyerek meg forró fürdőbe. Fürdő után forró tea, aztán be a jó meleg dunna védelmébe. Éjszakára ugyanis nem fűtöttünk. Nagyanyám kelt fel elsőnek, kiszellőztette a konyhát, begyújtotta a kályhát, mire fel kellett kelnünk, már barátságos meleg várt bennünket. Nem is igen voltunk betegek. Édesanyám mindig azt tartotta, ha a lábunk meleg, akkor nem fázunk meg. Nemigen volt kesztyűnk sem, de nem is volt rá szükség. A hóember-építéstől, hógolyózástól piros-meleg volt a kezünk is. Egy vizes kötött kesztyű csak kellemetlen lett volna.
Másnap aztán szikrázóan sütött a nap, a hó csikorgott a csizmánk alatt... Szemünkből még a könny is kicsordult a fehér ragyogástól.
Szórakozásaink közé tartozott, hogy nedves nyelvünket odaérintettük a kilincshez. Egy pillanat alatt odaragadt. Ha valaki nem volt elég ügyes, bizony fájdalmas volt a kilincstől való elválás.
A házak ereszén vastagra hízott jégcsapok lógtak, mint az orgonasípok. Egyet-egyet letörtünk, ha megszomjaztunk és azt szopogattuk.
Aztán ott voltak a disznóvágások. Akkoriban a vágásra ítélt jószágot még szalmával perzselték. Még sötét volt amikor megszúrták a szerencsétlent, hozzáértéssel szalmával borították, meggyújtották, mi gyerekek körbeálltuk, melegedtünk és néztük, ahogy a sok pernye szállt az ég felé. A fekete pernyék néha összekeveredtek a szállongó hópelyhekkel.
Szép volt, na! Szeretek elmerengeni régmúlt teleken. Persze, lehet, hogy az idő múlása megszépíti az emlékeket. Régi teleket, régi ünnepeket.
De az első hóval még ugyanaz az izgatott érzés kerít hatalmába, mint gyerekkoromban, amikor nagyanyám jött örömködve: - Kislányom, esett a hó! Egy pillanat alatt felébredtem, szaladtam az ablakhoz, ráleheltem a jégvirágra és a keletkezett kis résen néztem, ahogy hullottak a kövér pelyhek.
Mégis csak mások manapság már a telek.
Felnőttként a vele járó gond is a miénk... Talán csak az unokák öröme az, ami átöröklődött az idővel. Kinézek az ablakon, látom a vastag, fehér takarót...
Apa nélkül, de vállalta...
Sokat gondolkoztam, megírjam-e, ennek a kitartó lánynak a történetét megosztom azokkal, akik esetleg azon gondolkoznak, megtartják-e a nem tervezett babájukat. Van, aki mindenáron szeretné babáját, a körülményekhez képest is...
Apa nélkül, de vállalta...
Göndör fekete hajú, molett lány, akár egy kis néger palánta, ott ült a sarokban, ránéztem és tudtam, ez a kis pufók lányka a barátnőm lesz, odasétáltam és játszani hívtam. Így kezdődött a ma már 22 éves barátságunk. Általánosban is egy osztályba kerültünk É.-vel. Jó tanuló volt nagyon, okos, csak időnként lusta, anyukája 4.-es korunkban rákban halt meg, nevelőapja nevelte a féltestvérével együtt, akkor még figyelt rá.
Eljött a ballagás és a sors úgy hozta, nem egy helyre kerülünk, pedig oda jelentkezett, ahova én is. 4 évig csak a buszon találkoztunk, de mindig egymás mellett ültünk és délután is sokszor megvártuk egymást. Hobbijaink is hasonlóak voltak, amit az egyikünk kedvelt, abban a másik is követte. Érettségi után jött tanulni a sulimba, maradtam én is 3 éves szakon. Még osztálytársak is voltunk elvileg, csak gyakorlatban volt 2 osztály. Vége lett a sulinak is, ő nem talált helyet, otthon lakott az akkor már elég iszogatós "apjával", nem figyelt, csak mindig kiabált vele, nem vette meg azt neki, amit a húgának, É. inkább egész nap odavolt, mint ezt hallgassa.
Én időközben elköltöztem egy másik városba, munkám lett, majd később férjhez mentem és jött a baba, örült nagyon, velem együtt.
Neki a dokik azt mondták 5 éve, PCO-szindrómás, nem lehet babája, de mesterségesen sem igazán, anyukája első férjének lánya vagyis féltestvére is ebben a betegségben szenved és műtétek sorozata és hormonkezelés után sincs kisbabája, szeretnének régóta.
Ezért ettől függetlenül is kitörő örömmel fogadta a lányom érkezésének hírét, alig várta, hogy láthassa.
Ősszel és tavasszal most kevesebbet találkoztunk, úgy volt, hogy felvették dolgozni, ha mellette kitanulja ezt a szakmát, idén decemberben végezne-végzett volna. Nem tudtam, mostanában miket csinált, élte az életét és mivel tudta, mi a diagnózis, sosem védekezett. Áprilisban találkoztunk, hívtam sétálni, amikor csak ráért. Májusban is elhívtam, jött és mesélte szomorúsággal a szemében, hogy 4-5 hetes kismama, mégis terhes lett!
A szállón ahol volt egy fiúval egy éjszaka "jól elvoltak"és pár hétre furán érezte magát, kívánós lett és egyebek, a doki megvizsgálta és igazolta, hogy baba van, csak el kell mennie ultrahangra. El akarta vetetni hiszen az esze tudta, hogy most tanul, pénzt sem kapna, az apuka nem akarja a babát és család sincs a háta mögött, csak én vigasztaltam.
Szerettem volna ha boldog lenne a babájával, de ismerem a hátterét.
Hetekig szurkoltam és hívtam, hogy megvan-e még a baba és azon gondolkoztam, már lehet túl is van a műtéten.
Eljött mikor 9 hetes volt, mondta, hogy meglesz az engedély és mehet, de láttam, hogy sírna legszívesebben, mondtam hogy már kitolás a babával ennyi idősen, de nem az én döntésem, és nem is én viselem a következményeket, neki kell ezt eldöntenie magában.
Addig húzta a dolgot, hogy kifutott az időből, ez is volt a célja, nem akarta elveszíteni a babáját.
Felnéztem rá, hogy 23 évesen így is vállalta a babáját és segíteni szerettem volna, ha jött, ennivalót csináltam neki, gyümölcsöt vettem neki és amim volt apróságok, neki adtam, jól jöhet később.
Úgy volt, júliustól hivatalosan is dolgozhat és talán gyedet is kaphat, de sajnos a sors közbeszólt, éjszakai műszak alatt bevérzett és nem dolgozhat.
A baba is jól van, de nem erőltetheti magát, apukának írt, amire a válasz az volt, hogy ne zaklassa és nem bánná, ha nem maradna meg a baba!
Mondtam, hogy hagyja ez a fiút, de majd eldönti, mit szeretne, de nem éri meg, hogy lelkileg így bántsa.
Végül is a nagypapájához költözött, de neki kell mindenről gondoskodnia, most újította fel a szobákat, persze kölcsönből. Téli baba lesz, veheti a fát és persze nagyon sokba kerül egy gyerek, ezt tapasztalatból tudom, nem lesz egyszerű, de nagyon készül és várja a babáját, most augusztus végén 22 hetes.
Azt kérte az "égiektől", hogy csak egyszer lehessen egy kisbabája és ezt most megkapta, ha nem így dönt, talán sosem lett volna második esélye…
Drága Gyermekem! Hajnalban éppen 9 hónapja, hogy nem tudlak megölelni, nem hallom különleges hangod, nevetésed, gyors kopogását cipőidnek, nem hívsz telefonon, nem küldöd a fotókat imádott kislányodról!!! 9 hónap, pont annyi, mint ameddig szívem alatt hordtalak! Óh, hogy vártam, hogy megszüless! Óh Istenem mégis milyen más ez a kilenc hónap! Tele fájdalommal, el nem múló szeretettel! Még mindig várlak, talán jobban, mint születésed előtt, hisz te a Víta, Élet nevét kaptad édesapádtól! Az nem lehet, hogy a halál ezt elvegye! Hiányzol éjjel, nappal!
Fényes, ragyogó csillag.
Az általunk szeretett és elvesztett lélek mint egy fényes csillag ragyog odaföntről ránk.
Fényes, ragyogó csillag
A test csak egy jármű, amelynek segítségével bejárjuk azt az utat, melyet földi létünk során be kell járnunk. A test elporlad, de a lélek örök.
Leszületünk, hogy megtapasztaljunk olyan érzéseket, érzelmeket, amelyeket odafönt képtelenség. Odafönt minden tökéletes, mindent tudunk, mindig, mindent helyesen cselekszünk.
Kizárólag itt a földön van lehetőségünk szabad akaratunkból dönteni, hogy mikor mit cselekedjünk, mit tegyünk, és annak megfelelően alakul életünk további része. A lélek a tettek, a cselekedetek nyomán jelentkező gondolatokat, indulatokat, érzéseket és érzelmeket akarja megtapasztalni, és ezekkel a tapasztalatokkal, tudással birtokában akarja folytatni útját a tökéletesség felé.
Meg akarja tapasztalni, milyen érzés a bűntudat, a lelkifurdalás a másoknak okozott fájdalom, bánat, bántás miatt, és képes-e ezeket a botlásokat megbocsátani magának. Képes-e ezek miatt másoktól bocsánatot kérni. Képes-e ezeken túl lépni és a cselekedetek súlyával, terhével együtt menni tovább előre, felfelé.
Hogyan fogadja, amikor mások okoznak neki fájdalmat, bánatot, mások tesznek ellene. Milyen érzések kisérik benne ezeket a hatásokat. Képes-e másoknak megbocsátani, képes-e ezeken a fájdalmakon túl lépni, vagy hogyan képes ezeket magával cipelve menni tovább a saját útján.
És amikor már úgy érzi, hogy az út vége felé jár, amikor már nincs tovább mit tenni, akkor elkezd visszatekinteni. Számba veszi, élete főbb eseményeit, és elkezd önmagában leltározni. Sikeres és sikertelen cselekedetek, le nem zárt ügyek, helyre nem pakolt érzelmek, meg nem bocsátott bántások és bántódások. Leltároz, mielőtt becsukja maga után a kaput, és kopogtatni kezd azon a másikon odafönt.
Teszi ezt, amikor már úgy érzi, nincs több dolga itt a földön. Öreg, erőtlen, elszállt fölötte az idő, és a fiatalok lendülete, ritmusa már nem az ő világa. Amit már csak kívülről néz, de amiben neki már nincs helye, nincs feladata.
Leltároz, és várja, mikor hívják. Úgy tartják, odafönt a korábban elhunyt rokonok, barátok, szeretett lelkek várják öleléssel, és bátorítják, menjen, menjen az átható, tiszta fény felé. Ők segítenek neki a földi lét során szerzett tapasztalatokat megtisztítani a rárakódott sallangoktól, hogy csak a tiszta valóság, a lényeg maradjon, és épüljön be a lélekbe. Ami már mentes minden földi ítélettől, előítélettől, és hamis bélyegtől.
Azt tanítják, ilyenkor a tiszta fény ismét átjárja a lelket, és a megszerzett tudás, tapasztalás birtokában még fényesebben ragyog odafent mint korábban.
Még fényesebbé válik az a csillag, és mutatja az utat a még földi létet taposó lelkeknek.
Keresd meg azt a csillagot az égen, mely kizárólag neked ragyog odafönt, mely neked világít. Jusson eszedbe, mikor, milyen helyzetekben mire tanított, hogyan cselekedett. Jusson eszedbe a példaképed, és kövesd őt tetteid során. Ha esetenként úgy érzed, kezded elveszíteni a helyes utat, nézz fel az égre! Keresd a legfényesebben ragyogó csillagot!
Követte Vangelist,mindkét hatalmas görög tehetség már odaát van.
96 éves korában meghalt Irene Papasz, generációja egyik legjelentősebb görög színésznője.
Papas 1926-ban született, édesanyja tanár volt, édesapja pedig klasszikus drámát tanított. Saját elmondása szerint fiatal kora óta lenyűgözte a színészet.
Több mint fél évszázadon át tartó karrierje során olyan világhírű filmekben szerepelt, mint az 1961-es Navarone ágyúi, vagy az 1964-es Zorba, a görög. Bár számos hollywoodi filmben is dolgozott, leginkább az olyan, görög tragédiákon alapuló filmekben nyújtott alakításait értékelte a szakma, mint az Antigoné, vagy az Elektra.
2018-ban jelentették be, hogy Papas 2013 óta Alzheimer-kórban szenvedett, ezután a nyilvánosság elől elzárkózva élt.
Megfejtik az emberiség névjegyét a földönkívüliek?
Egyetlen ember készítette tárgy sem hagyta el még (igazoltan) a Naprendszert az amerikai Voyager-1 űrszondát kivéve, amelyet 45 éve lőttek ki, és jelenleg 23,4 milliárd kilométerre van tőlünk. Már önmagában ez is egy rendkívüli teljesítmény, de azt, hogy még most is működni fog, és adatokat küld a Földre, álmukban nem gondolták volna 1977 szeptemberében a NASA-nál.
És azt sem, hogy tíz műszeréből négy még ennyi idő után is működik. Nem azért, mert tönkrement volna a többi, csak lekapcsoltak hatot a tízből azért, hogy a leglényegre koncentráljanak, és az igencsak szűkös energiát az óriási távolság miatt két napig eltartó kérdés-válasz kommunikációra fordítsák. (Elképzelések szerint az 1973 áprilisában kilőtt, és a Jupiterhez és Szaturnuszhoz küldött Pioneer-11 űrszonda is kiléphetett már a csillagközi térbe, vagy nem, mert a rádiókapcsolat 1995 szeptemberében megszakadt vele.)
Eredetileg a Naprendszer bolygóinak lefényképezésével (és sugárviszonyainak megfigyeléseivel) volt megbízva a Voyager-1 (fejlettebb kamerákkal, mint amiket a Pioneerok vittek magukkal), és a tervek szerint a Jupiter és a Szaturnusz gravitációja – parittyaként – gyorsította volna őket messze-messze kifelé a végtelen űrbe. Így is történt, de vicces, hogy a Voyager-2 már bő két héttel korábban, 1977. augusztus 20-án elindult (tudtunkkal a küldetésnek semmi köze sincs Szent Istvánhoz és az új kenyérhez), de a Voyager-1 megelőzte őt a Mars és Jupiter közötti aszteroida-övben. Nem volt hiábavaló a sürgölődése, mert jórészt a Voyager-1 képeiből van közelebbi elképzeléseink a Vénuszról, a Jupiterről, a Szaturnuszról, a Neptunuszról, és ezeket nézegettük és nézik gyerekeink ma is a tankönyvekben.
Gyűrűk és bolygók ura
Közben felfedezte és lefotózta, hogy a Jupiternek is van egy vékony gyűrűje (persze nem akkora, mint a Szaturnusz széles frizbije), és kapásból talált két új nagy holdat is, a Thébát és Metiszt. Részletes képeket küldött a Jupiter rejtélyes vörös foltjáról és a legnagyobb klasszikus (Galilei) holdakról (Io, Europa, Ganymedes és Callisto), amelyeket a reneszánsz mester kezdetleges távcsövével azonosított még 1610-ben Toszkánából (ma már 79 Jupiter-holdról tudunk). Amikor elrepült a Szaturnusz mellett – csak úgy mellesleg –, észlelt megint három nagyobb új holdat, a Prometheuszt, a Pandorát, és az Atlast, no meg egy új gyűrűsávot is, a G-gyűrűt.
Felbecsülhetetlen ezért is a Voyager-1 küldetése, és még ha nem is annyira átélhető, mint az első holdra szállás volt 1969. július 20-án, mindenképpen történelmi jelentőségű, és ez az űrszonda sikeres küldetése is egy hatalmas lépése az emberiségnek.
Feladtuk a leckét a földönkívülieknek
De ez még semmi. Ha már kilőtték a beláthatatlanul mély világűrbe, felkészítették egy esetleges földönkívüli találkozóra is. Tudományos konszenzus szerint ugyanis végtelen kicsi az esélye annak, hogy kizárólag mi, emberek vagyunk az egyetlen értelmes (?) létforma az Univerzumban. És ha már ott hasít a (számunkra) csúcstechnológiás szerkezet 61 ezer kilométer/órás sebességgel az abszolút nulla fok közeli, élettelen sötétségben, akkor
megadták az esélyét, hogy bármilyen típusú találkozás formájában bemutatkozhassunk.
Nyilván alaposan átgondolták az emberiség névjegyét: a Föld elhelyezkedését jelző ábrákat, aranymetszésben pompázó, ideális testalkatunkat mutató Leonardo-rézkarcot és egy Arany Albumot (Golden Recordot) is elhelyezett rajtuk (a Voyager-2-n is) a NASA, Carl Sagan sztárcsillagász vezényletével. Rögtön ötven nyelven hallható köszöntéssel indítanak az aranyozott analóg rézlemez mikrobarázdáin (ugyanolyan, mint egy bakelitlemez, csak masszívabb anyagba öntve), ami gyönyörű gesztus ugyan, csakhogy mi, emberek sem ismernénk fel belőle minimum negyvenötöt.
De nemcsak hangokat, hanem képeket és zenéket is kódoltak rájuk, és Saganék – nagyvonalúan – elhelyeztek egy használati utasítást is az intelligensnek gondolt emberiség információs lemezén.
Kár, hogy egy előzetes teszten még a földi kutatók sem tudták megfejteni a használati utasításnak szánt grafikát, de mindegy is, mert úgy tűnik, hogy csakis menő létformákkal szeretnénk felvenni a kapcsolatot, a misszió mottója pedig az is lehetne, hogy akik nem tudják megoldani rafinált rébuszainkat, köszönjük, de haladjanak szépen csak tovább.
Még 2025-ig kitart a plutónium hajtóanyag, és kommunikációképes marad az űrszonda.
Ő az 85 éves, és ragaszkodik ahhoz, hogy feleségét kézen fogja, vigye bárhová is megy.
Amikor megkérdeztem, miért néz mindig hátra a felesége, mint akit valaki követné, azt válaszolta: Alzheimer-kórja van.
És gondolja, hogy valami rossz történik, ha elengedi a kezét?
Azt válaszolta nekem:
Nem emlékszik, nem tudja ki vagyok, évek óta nem ismer fel, ezért nem engedem el, ne legyek neki idegen.
Meglepetten mondtam:
És mégis mindennap kézen fogva vezeti őt az úton, még akkor is, ha nem ismeri fel magát?
Az öreg mosolyogva a szemembe nézett és így szólt:
A nejem nem tudja én ki vagyok, de én tudom ki ő. Őt választottam és ő engem, a sors úgy adta hogy ő lett a beteg, de ha én lettem volna ő is így vitt volna engem.
És mindketten mosolyogva, tipegve-topogva haladtak tovább ..
A lakatlan sziget története,13 ezer dollárért az angol Brendon Grimshaw vásárolt egy kis lakatlan szigetet a Seychelle-szigeteken (Kelet-Afrika) és örökre oda költözött. Amikor az angol negyven alatti volt, felmondott újságszerkesztői állását, és szigetén kezdett új életet.
Akkor 50 éve nem tette be ember a lábát a szigetre. De aztán Brendon egy Rene Lafortune nevű kollégájával együtt elkezdték felszerelni új otthonukat. Míg Rene csak időnként jött a szigetre, Brendon évtizedekig élt rajta, és soha nem ment el.
Grimshaw és Lafortune 39 éven át 16 000 fát ültetett saját kezűleg, és közel 5 kilométernyi ösvényt építettek. 2007-ben Rene Lafortune meghalt és Brandon egyedül maradt a szigeten.
81 éves volt. 2000 új madárfajt vonzott a szigetre, és több mint száz óriásteknőst mutatott be, amelyek a világ többi részén (beleértve a Seychelle-szigeteket is) már a kihalás szélén álltak. Grimshaw erőfeszítéseinek köszönhetően az egykor lakatlan sziget ma már a Seychelle-szigetek vadvilágának kétharmadának ad otthont. Egy elhagyatott föld igazi paradicsommá vált.
Néhány évvel ezelőtt a szaúdi herceg 50 millió dollárt ajánlott Brendon Grimshawnak a szigetért, de Robinson visszautasította. „Nem akarom, hogy a sziget a gazdagok kedvenc nyaralóhelye legyen. "Jobb, ha egy nemzeti park, amelyet mindenki élvezhet. "
És elérte, hogy 2008-ban a szigetet ténylegesen nemzeti parkká nyilvánították.
Putyin szerint a Nyugat elbukott, példátlan katasztrófa jöhet,Putyin: A nyugati szankciók miatt összeomlik a Nyugat életszínvonala.Putyin szerint az ukránok becsapták a fejlődő országokat és globális élelmiszerválság közeleg.
Az orosz elnök a vlagyivosztoki Keleti Gazdasági Fórumon elmondott beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy az ukrajnai háború miatt hozott nyugati szankciók az egész világot fenyegetik, de Oroszország meg fog birkózni az intézkedések hatásaival.
A globális válságból Putyin szerint Ázsia kerül ki nyertesként, a jövő abban a régióban van. Nem véletlen egyébként, hogy a háború kezdete óta Moszkva erőteljesen keleti partnerei, elsősorban Kína felé fordult. Ugyanez igaz a közel-keleti térségre és Afrika néhány államára, amelyekkel szintén látványosan erősítette kapcsolatait az orosz diplomácia.
A gazdasági fórum jelesebb meghívottai között találjuk a Kínai Kommunista Párt harmadik legfontosabb vezetőjét, Li Zsan-sut, vagy éppen a mianmari junta vezetőjét is. Hszi Csin-ping kínai elnökkel jövő héten személyesen találkozik majd Vlagyimir Putyin Üzbegisztánban. Beszédében azért nem felejtette el megemlíteni, hogy Kína nemrégiben megegyezett a Gazprommal jelentősebb tételek szállításáról, a fizetés pedig nemzeti valutában történik majd, fele rubelben, fele pedig jüanban.
Az ukrajnai háborúra továbbra is csak különleges katonai műveletként hivatkozott, és az Oroszországot 1999 óta irányító Putyin elismerte, hogy bizonyos feszültségeket okozott mind nemzetközi, mind belpolitikai téren. Szerinte semmit nem veszített és nem is fog veszíteni országa, sőt nyert a konfliktussal. Ugyanis sikerült megerősíteni az ország szuverenitását a Szovjetunió 1991-es széthullása óta először – írja összefoglalójában a Reuters.
Az orosz vezető szerint az USA és szövetségesei olyan, a történelemben még soha nem látott büntetőintézkedéseket vezettek be Oroszország ellen, amelyek felérnek egy gazdasági háborúval. Azonban a gazdaságuk kitart és ellenáll, bár elismerte, hogy a szankciók eredményeként vannak olyan iparágak és térségek, amelyek megsínylik a korlátozásokat.
Mindennek pedig az lett az eredménye, hogy a nyugati szankciók nem tudták gazdaságilag padlóra küldeni Oroszországot, hanem zűrzavart idéztek elő a világgazdaságban, rohamosan dráguló energia- és élelmiszerárakkal
– tette hozzá Putyin, aki végül megint elővette az ukrán búzaszállítás ügyét.
Lehet, hogy megint korlátozzák az ukrajnai gabonaexportot
Ezen a ponton az orosz elnök arra hivatkozott, hogy a szállítmányok nem Afrikába, hanem az Európai Unióba mentek. Mint mondta, Moszkva mindent megtett az ukrán gabona exportjának biztosítása érdekében, ám az ukrán kikötőkből kifutott 87 hajóból mindössze kettő ment Afrikába, a 2 millió tonna gabonából 67 000 tonnát szállítottak oda.
Az orosz elnök úgy vélekedett, hogy érdemes lehet korlátozni az ukrajnai gabonaexportot, és kilátásba helyezte, hogy a kérdésről konzultál Recep Tayyip Erdogan török elnökkel.
Számos európai ország ma ugyanúgy gyarmatosítóként viselkedik, ahogy azt a korábbi évtizedekben és évszázadokban tette. Ismét becsapták a fejlődő országokat, és ezután is ezt fogják tenni
– mondta Putyin, aki szerint az ukrán gabonának csak a 3 százaléka jutott el a fejlődő világba. Hangsúlyozta, hogy „ezzel a megközelítéssel a világ élelmezési problémáinak mértéke csak növekedni fog, ami példátlan humanitárius katasztrófához” vezethet.
Oroszország és Ukrajna – Törökország és az ENSZ közreműködésével – július 22-én állapodott meg abban, hogy három ukrán kikötőből, köztük Odesszából elszállítják a gabonát. A megegyezésnek köszönhetően a Kommerszant orosz gazdasági lap szerint Ukrajna augusztus végéig egymillió tonna élelmiszert exportált. Az orosz külügyminisztérium korábban kifogásolta, hogy az ukrán kikötőkből élelmiszert szállító hajók útvonala szerinte nem egyeztethető össze az ENSZ vezetésének korábban kinyilvánított céljával, hogy segítsenek a rászoruló afrikai és ázsiai országoknak.
Korábban Szergej Lavrov orosz külügyminiszter nehezményezte, hogy a Nyugat nem szüntette meg azokat a logisztikai szankciókat, amelyek akadályozzák az orosz gabona és műtrágya piacra jutását, így nem teljesíti az Oroszország és az ENSZ közötti memorandum erre vonatkozó részének végrehajtására tett ígéreteit. Lavrov „mesterségesen eltúlzottnak” nevezte azokat a kijelentéseket, amelyek az ukrajnai orosz fellépést okolják az élelmiszerpiaci nehézségek kialakulásáért.
Haladtam az autópálya közepén és ahogy közelebb értem, láttam, hogy elütötte a varjút egy autó. A madár a félúton volt és körülbelül öt mérföldre a háztól. Jól ismerve Ravens-t, a varjút húsz éve egy családdal él, gyanítottam, hogy ez volt az egyik a kettő közül, akik a mellettünk lévő farmon laktak a nagy, öreg halott tölgyben.
Az évek során megfigyeltem és tagja voltam ennek a családnak, ahogy minden évben felnevelték a kicsinyeiket. Ugyanazt a családot ismerem a szokásaik és hívásaik miatt, amikor meglátogatják a tanyát. Úgy ismernek engem, ahogy én őket, a pár délután ül a lóistállókat elválasztó felső bárban. Kiegyenesítés és gurulás, könyökdörzsölés. Ismernek engem és tolerálják a jelenlétemet, ahogy a padlón ülök és ámulva nézem az egymás iránti szeretetüket. Két nagy gyönyörű fekete madár, mely hangokat ad ki, áldott vagyok, hogy ilyen feltétel nélküli szeretet tanúja lehetek.
Tavasz az, amikor a pár eltűnik, a hím csak minden nap jön a tyúktojásokért, ha megtalálja, mielőtt lehetőségem lenne rá. Majd június közepén a pár visszahozza a repülni próbáló ügyetlen madarait. Olyan jó nézni, ahogy futnak, ahogy felmennek a levegőbe. A lovakat és a birkákat nem érdekli, ahogy a fejük felett másznak. A szülők mindig türelmesek és büszkék, mindenféle elképesztő hangokat adnak ki.
Amint a babák repülnek, a szülők folytatják a rutinjukat, minden reggel bejönnek és a pajta telefonpóznáján ülve várják, hogy észrevegyem őket. Amikor felnézek és beköszönök, azonnal beleesnek ebbe a gyönyörű táncba. Ez egy feltekerés, egy merülés a testükkel, aztán összecsapják a csőrüket. Ez legalább öt perc hosszú frekvenciaváltozással és egyéb egyedi hangokkal. Hollók minden nap meglátogatnak. Imádom ezeket a Ravens pillanatokat. Ez mindig megmelengette a szívem..
De most, ahogy a belvárosban vezettem, egy fekete izét láttam az út közepén, gyorsan haladó autókkal, összeszorult a szívem. Valahogy tudtam, hogy ki volt az.
Amikor felvettem a madarat, rájöttem, mi történt. Azonnal éreztem a szegycsontját, tudva, hogy a madár kétségbeesetten éhes és kockáztat. Elment felvenni egy darabot az autópályán, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy elmeneküljön. Még sosem láttam döglött varjút az autópályán, túl okosak ahhoz, hogy elüssék az autók. De itt Nyugaton minden kétségbeesett versenyben van, hogy túlélje ezt a hihetetlen szárazságot. Az állatok életüket kockáztatják élelemért és vízért. Azt is láttam, ahogy a madár nyakát töri, amikor elütötte az autó.
Először csak le akartam vinni Ravent az országút szélére, de valami a szívem mélyén azt súgta, vigyem haza és tegyem egy csendesebb helyre. Kivittem a ház melletti mezőre és betettem a szénába Juniper nagyi mellé.
Pár óra múlva már a házban voltam, és láttam kint az egyik varjunkat. Olyan furcsa hangot adott ki, amilyet még sosem hallottam. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy a varjú a másik döglött varjú mellett áll, amit korábban a szénába helyeztem. Kimentem, és láttam, ahogy a varjú áll mellette, és a másikkal beszélget.
Átöleli a csőrével és rocoula könnyek a szemembe nézve, ahogy ez kibontakozik, és rájöttem, hogy ez a döglött madár elvileg a társa és barátja volt. Raven néhány órán át a tetemmel maradt éjszaka előtt, a nagyi borókában ülve.
Másnap, ahogy a lovakat és a birkákat öntöztem a tanyán, a varjú felrepült és ráült a telefonoszlopra. Mondtam neki, hogy helló. Soha nem hallott nyelven válaszolt, gurulások, kattogások, kopogások sorozata. A hangok gyönyörűek és megnyugtatóak voltak. Fájt a szívem az örök társa iránti szeretetéért.
Talán így akarta megköszönni, hogy hazahoztam a párját. Talán csak magányos volt és barátot akart. Leült a rúdon és beszélgettünk egy kicsit. Aztán felszállt.
Nem tudok nem gondolni arra, hogy milyen összefüggések vannak körülöttünk minden élőlény között. Ha beengedjük őket a szívünkbe, megtanulhatunk emberek lenni odaadásuk és feltétel nélküli szeretetük által. Tudom, két évtizedes csendes létezésem alatt a tanyán megtanítottak arra, hogy mi az a szeretni.
De ebben az egészben, nem tudok nem gondolni arra, hogy mennyi életet vesztettünk el a mimbresi otthonunkat fenyegető hatalmas erdőtűzben. Családok sok szörnyű drámája, emlősök, madarak, rovarok és növények, amelyek a tűz útjában állnak, próbálják túlélni az aszályt, de növelik azt a stresszt, hogy megpróbálnak eltávolodni ettől a hatalmas tűztől. Úgy érzem, hogy az anyagi dolgainkért való aggodalmam, mint a házunk ennek a több mint 300 000 hektár égésre kész tűznek a vonalában jelentéktelen ehhez a borzalomhoz képest.
De az élet ellenálló, és ebből a tragédiából tanulságokat kell levonni. Valahogy azt kívánom, hogy egy napig minden emberi lény ezen a bolygón szánjon időt arra, hogy lássa, aztán szívével hallgassa a körülöttünk lévő lényeket, és megértse, hogy jelentéktelenek vagyunk minden élet tágasságához képest, akik körülvesznek minket.
Egy nap megváltoztatná a világot..
