INERTIA

Tehetetlenség M3 autópálya Pest felé. Ma délelőtt 11 óra körül a fiammal beszélgetve, nyugalomban. Kényelmes tempó a középső sávban. Már majdnem a Szerencs utca, amikor a külső sávban egy álló autó melletti ütemes mozgást látok.. Mi? Miiiiiii??????? Egy kisgyerek fekszik a kocsi mellett az aszfalton és egy nő nyomkodja ütemesen a mellkasát. Senki nem áll még ott. SENKI!!!! Ahogy tudunk kihúzunk a külső sávba, megállás, rohanás vissza hozzájuk. Egy 3 éves forma kisgyerek élettelen teste a földön, egy kétségbeesett sokkos anyuka mentős távirányítással próbálja újraéleszteni, a nagymama kezében pedig a kihangosított telefon. Tétovaság, kétségbeesés, reménytelenség, sokk van bennük. Azonnal beszállok a mentésbe, Beni pedig telefonon hívja és irányítja a mentőket a pontos helyszínre. Pumpálás, levegő…. A gyerekben pedig továbbra sincs élet… Küzdelem egy pici életért, küzdelem az idővel, a könyörtelenül repülő másodpercekkel. Hosszú percek telnek el, mire újabb emberek csatlakoznak a mentéshez (két férfi) és együtt próbáljuk a csodát. Nekünk ’kell’ most csodát csinálnunk, mert az imára nincs már idő… Talán semmire sincs… Cammognak a percek és ki tudja mennyi idő telhetett el azóta, mióta a nagymama észrevette, hogy az autóban nem lélegzik az unokája? Ki tudja mennyi ideje küzdenek, majd küzdünk ezért a kicsi életért ott az M3 autópálya külső sávjában a mellettük el- és továbbhaladó emberek kíváncsi tekintetének fókuszában? Ki tudja, hogy nem vagyunk-e túl már azon a bizonyos kritikus időn? Semmit nem tudunk, csak hogy egy beteg kisgyerek épp az Angyalokkal társalog a két világ határán… Óráknak tűnő percek után érkezik szirénázva a gyerekmentő és átvéve tőlünk folytatják az újraélesztést immár a mentőautóban, szakszerűen, a mentéshez szükséges minden eszközzel. Mi pedig tétován és tehetetlenül állunk a villogó sárga autó mellett… És hogy mindezt miért írtam most le? 1. Végtelen szomorúság van bennem azt a közönyt látva, hogy többszáz ember (köztük szülők, édesapák és édesanyák) tétlenül nézik végig, hogy egy édesanya kétségbeesetten, sokkos állapotban küzd a kisgyereke életéért az aszfalton, egy autópálya külső sávjában. Ezt a közönyösséget nem lehet az elsősegélynyújtási ismeretek esetleges hiányával magyarázni. Ezt nem lehet a „sietek”-kel magyarázni. Ezt nem lehet SEMMIVEL sem magyarázni!!!!! 2. Végtelenül büszke vagyok rád Benedek Nervetti, hogy azonnal fölismerted a helyzetet és rohanva a helyszínre, tudásod legjavát nyújtva segítettél az életmentésben. Azt hiszem minden apa olyan gyermekekről álmodik, mint amilyenek Vilivel ti vagytok.. 3. Ki kellett ezt írni magamból. A fájdalmat. A tehetetlenséget. A dühöt. A félelmet. A szomorúságot. És ezek egyvelegét... Kérek mindenkit, aki ezt a pár szedett-vedett sort olvassa, hogy a következő napokban vegyen a kezébe egy elsősegélynyújtásról szóló könyvet és olvassa át! Soha nem tudhatjuk, mi történik a következő pillanatban. Kinek lesz szüksége - akár a szeretteink között - hirtelen segítségre... Akkor nincs idő egy-egy fejezetet átolvasni, akkor azonnal vizsga van. Vagy pedig a fej elfordítása, odébbállás… aztán pedig otthon a tükör.. Zárszó: A végén szokott jönni a happy end. Ez viszont sajnos nem az a történet. Még kb. 10 percig álltunk a mentőautó mellett, ahol talán az isteni akarattal is dacolva küzdöttek mindenre elszánt szorgos kezek. Aztán mivel hozzátenni már nem tudtunk az eseményekhez, a kíváncsi tömeghez tartozni pedig nem akartunk - eljöttünk a helyszínről. Egy három éves gyermek (akinek nevét, nemét sem tudom) pedig egy életre szóló leckét adott nekem a felelősségről, a tehetetlenségről és a szeretetről. Tette ezt akár innen a földről, akár már egy felhőn csücsülve az angyalok országából…