KULTURÁLIS ÉS MÜVÉSZETI VEZETŐ

ARTium Kulturális és Művészeti Magazin

OLÁH GABRIELLA költő „A bánat és az érzékenység nem átmeneti állapot, melyet le kell győzni, ezek legyőzhetetlen és szükséges életérzések ebben a mai világban. Azt hiszem, csak a gyenge embereknek van szükségük örök optimizmusra.” – Maxie Wander Oláh Gabriellát régóta ismerem, ugyanazokban az irodalmi magazinokban posztoltunk anno – és már szinte az ismeretségünk elején kiderült, hogy abszolút egy hullámhosszon vagyunk. Érzékenysége, melankolikus versei hamar megérintették az olvasók és a költészetet szeretők lelkét, verseinek hangulata pedig magával tudott ragadni bárkit egy kiváltképp ön-azonos és precízen felépített alkotói világba. Költői képei egyediek, világosak és egyúttal többértelműek is, teljes valójában próbálja megragadni az életet, az őt körülvevő világot. Többször kell elolvasni, ízlelgetni, értelmezni – engedni, hogy hatással legyen ránk a versek zenéje, ritmusa, hangulata. Költészetének szabadságát, eszmeiségét és egyediségét precíz, pontos és értelmezhető lírai képekkel rajzolja elénk, akár a saját, akár általánosságban vett érzelmi viharokat, fantáziavilágot vagy élményeket jeleníti meg, mire a végére érünk, érezzük a gyógyulást, fellélegzünk és újult erővel lépünk tovább. Átvezet fájdalmainkon, félelmeinken, megfogalmazza helyettünk a lényeget és sokszor megadja a megoldást is, egyfajta lelki és szellemi zseblámpát ad a kezünkbe, aminek fényével segít kijutni a társadalmi, szociális és emocionális sötétségből. Önmagáról így ír: Budapesten születtem, itt nőttem bele ebbe az őrült városba és rohantam vele, míg ki nem taszított magából. Másfél éve Spanyolországban élek és tapasztalom napról napra a nyugalmat, a mediterrán életszeretetet, a türelmet, az emberek egymás iránti pozitív viselkedését, ami szavakkal alig fejezhető ki. Ma, amikor a könyvek és az olvasás, nagy általánosságban a kultúra szinte halálra vannak ítélve, szerencsésnek hiszem magam amiért olyan családban nőttem fel, amelyben pici koromtól láttam, tapasztaltam az olvasás fontosságát, aminek azóta is élvezem az előnyeit. Számomra az írás ajándék. Mint minden magára valamit adó tini, én is írtam verseket. Nem szerelmes nyafogásokat, hanem verseket. A magyar tanárnőm "rajtakapott", hogy Berzsenyi, Balassi tanulmányozása helyett inkább írok. Beajánlott egy körbe, ahol az akkori kortárs költők gyűltek össze. Elolvasták a verseimet, majd meghozták a döntést. "Nagyon jók. Kár, hogy olyan" Kosztolányis" a stílusod. " Megsértődtem és nem írtam kb. 15 évig. Az élet fura fintora, hogy édesapám halála adta újra kezembe a tollat, aki igazi művészlélek volt. Kisplasztikákat készített, faragott, olvasott. Talán tőle örököltem a" művészhajlamot". A családom sokáig nem tudta, hogy írok. Már tudják és talán büszkék rám egy kicsit.. Hogy rám milyen hatással van az írás? Felszabadít. Ajándéknak érzem, hogy kiírhatok magamból bármit, ami foglalkoztat, vagy megérint akár csak egy pillanatra. Egy hang, egy illat, egy érzés, egy zene, egy látvány, mindegy mi, de elszabadulnak az ujjaim és születik belőle valami... Egy kedves költő barátom unszolására tagja lettem egy irodalmi körnek, ahol meglepő módon szerették az írásaimat. Később két olyan portál tagja lehettem, ahová már csak meghívásos alapon lehetett bekerülni. Ennek eredményeként jelent meg az első és valószínűleg az utolsó "kötetem", e-book formában. A "Napsziget a Művészetekért Alapítvány" rendszeresen közölte a verseimet, de sajnos Lajtai Gábor halála óta nem mertem küldeni nekik semmit. Nincs támogatóm, mentorom. Nem baj... Amíg nem kezdtem írni ruhákat terveztem és sokat rajzoltam. Állítólag volt hozzá tehetségem. Minden stílusban írtam, írok. Állítólag sikerült már szonettet és szabályos hexameteres verset is elkövetnem. Nem voltam és vagyok szabálykövető. Néha írok haikut, tankát, de csak azért, hogy bizonyítsam magamnak, képes vagyok a szabályok betartására. Írtam már kisprózát, mesét. Kedvelem az abszurd stílust. Nagy kedvencem a John Lennon novellák és Boris Vian regényei. Érzem, hogy motoszkál bennem egy regény... Először kezdetlegesen, de már egészen jól készítek képeket, élvezem. Siker számomra, hogy adhassak valami szépet, érdekeset az embereknek, ami megérinti őket. Ez az életfilozófiám is. Történhet bármi, jót tenni öröm. Ha ez egy vers, egy kép, egy gondolat, akkor elértem a célom. Ezért nem hosszú számomra az alkotás folyamata. Leírom az első betűt, írok, pontot teszek, majd elolvasom mi is született. Ezt tervezem a jövőben is tenni. Versek: Találkozás Álmaimból visszatértem jóreggelt köszönt a valóság intettem neki és léptem tovább nem érintettek a gondjai visszafordultam mégis leültem mellé csendben alattunk lomhán hömpölygött a tűnő idő nem mondott semmit csak szemembe nézett látón lustán felállt vállamra támaszkodott majd eltűnt hirtelen tekintetében bölcs villanás indultam én is lábam alatt megsüllyedt az út magamban együtt mentünk tovább. * Itthon – otthon Talán csak egy percre jöttem körülnézni egy kicsit és majd, ha időm engedi, meghalni ott, ahol született Dali. * Lehetek Vagyok, mint köd hideg hajnalon, fagyos télben bimbózó jégvirág, önmagam ablakodra rajzolom, szirmom hideg, gyönyörű zúzmarás. Vagyok út, mely vezeti lábaid, tengerparti lágy, fehér homok, ahol, ha a víz hívja hullámait, maradhatnak utánam nyomok. Vagyok szél, mely hajadba kap, vagy zápor egy cseppje arcodon, tavaszi ébredés, pajkos pillanat, mi átsegíthet minden gondodon. Vagyok tűz, mely sosem hamvad el, perzselő láng, pattogó szikra, mely szemed kíváncsi kérdésére így felel: igen, válasz vagyok összes álmaidra. * De jó lenne... Néha arra gondolok lehetnék dinnyehéj a tarajok hegyén csak ringatóznék vinne a sodrás nem lenne más dolgom mint azon gondolkodnom bár ülne egy költő a rakparti lépcső egyik fokán aki észrevenne ahogy semmiről sem tudva lustán ringatózom a semmit kergetve valahogy mindegy hogyan fészket raknék a fejében előhúzna egy darab papírt és beleírna egy versbe. * Merengő Egykori költők könnyei hullnak az égből, minden lehulló csepp egy-egy gondolat, írnak-e vajon? Születnek-e veretes rímek, vagy ott már csak a csend bólogat? Tudnak-e róla, ha könyvvel a kézben verseik társammá válnak a percben, ha kusza betűket írok hószín papírra, hiszem: egy pillanatra rokonuk lettem? Onnan a Parnasszusról látják-e Földet, mely egykor szép, néha csúf hazájuk volt, felülnek-e olykor vad Pegazusra, ki csak azt veszi hátára, aki holt? Elsuhannak-e némán fejem felett, vezetik-e néha bizonytalan kezem? Ha soraim könnyen, jól sikerülnek, hihetem-e, hogy közülük páran, képzeletemben mellém ideülnek? * Vágy, ha teljesül Egyszer – csak egyszer – akarok írni egy verset amiben a szavak még köszönő viszonyban sem állnak egymással lila köldököm virít a homlokomon identitásomat – akár nemi, akár emberi - átlátszó lepel fedi kuszán össze meg vissza futnak a mondatok de mindez költeménynek látszik fejemre menő kalapot teszek szemüvegem hatvan dioptriás vagy legalábbis annak látszik pedig üveg mutatom, hogy én mennyire más és hatalmas különc vagyok ordenáré szavakat használok és ettől hanyatt esnek a nagyok egymás kezéből ütik ki a tollukat hogy agyon-nagyon dicsérjenek sorban állva akarnak kiadni mindent ami kezemből kipottyan agytekervényeim simák ugyan vagy olyan kuszák, hogy csomókban állnak össze de baromi mai vagyok és iszonyú modern mert ami érthető nem kell a szép szónak nincs tere a lélek nem kelendő minek a rím mit kín nélkül írok, mert bírok de mit tegyek, ha másra nincs késztetésem? Maradok észrevétlen kiadatlan unalmas betűvető a kalapot fel sem veszem üveg helyett az olvasáshoz marad másfeles szemüvegem és írok, ahogy eddig tollamat lélektintába mártva nem fizetek, hogy legyen egy olvasatlan kötetem amivel büszkélkedhetem magamban olvasó esteket tartok a sosem volt közönség előtt de ezt az egyet legalább megírtam és tudom, milyen pocsék érzés pedig semmivel sem nehezebb mint érthetőnek lenni és bevallom őszintén ez azért nem semmi. * Foszlányka Egy kis csendet a zajban most csak ennyit akartam mélyet lélegezni légüres térben üres szemekben fényt látni a mélyben mosolyt keresni legalább egyetlen arcon túllépni minden kicsinyes harcon nem nyitni ernyőt, ha eső permetez szürkeség helyett selymes színeket. * Agymenés Van úgy, hogy a betűk szavakká nőnek a toll hegyén és verssé válnak agyunk egy rejtett szegletében vagy bekerülnek oda az egyszer majd jó lesz valamire lomok közé és persze sosem lesz belőlük semmi de mégsem tűnnek el hiszen valamiért megszülettek mint ahogyan sok más haszontalanság melyeket el sem rejt senki és semmi de majd egyszer talán egy napon amikor csak repedések lesznek az emlékekből épült falon kiderül, hogy az utolsó téglákat az ilyen haszontalanságokból kevert habarcs tartja össze. * Daccal, haraggal Itt állok daccal, itt vagyok haraggal, ha nem kellek, ne vigyél magaddal, indulat parazsa fűt, meg is éget, hamuvá nem leszek, lángolni félek. Szikráim pattognak, gyúlnak körülöttem, perzselek mindent, mit valaha szerettem, tüzemet nem tartják száron hamis érvek, lángvörös telivér, nyergében enyészet. Szemeim bújtatom rongyos könnyruhába, próbálok nem nézni e felégetett tájra, záporom nyomán nem nyílnak holnapok, soha-lét minden, mit utánam hagyok. * Holt táj Csend van a holt mező ontja a párát mit fellegek mérge öntött rá bőven szikjén a földnek nem terem mag már nem fúj a szél és nincs napsugár. Fekete égen szürke a Hold is csillagok fénye sem bújik elő langyos az éj, de nem melegít holt mezőn nincs már dús legelő. Ember és állat lába nem járja léttelen éltét a holdbéli tájnak nem tudja senki, egy régen volt korban arany kalászok etettek sok éhes szájat. * Ha a Hold ölel Ha te vagy a Hold sarlója öleljen, mint két karod, közéjük rejtem magam, leszek csendes csillagod. Némaságod búvó titkait lágy fényű fellegekre bízom, óvó szemed rám tekint, nem félek, már nem ront vad erőkkel rám a zord világ, a Föld lentről ámulva néz, mi leszünk, kiket csodálva lát. Ha majd az éj búcsút int, veled leszek a Nap mögött és ha ismét este lesz, fészkedben ott találsz megint. * 206 Ott a mélyben hol csak csend honol az idő nem fogy csak a test a foszló gyolcs alatt míg csupán a csont marad. Kétszázhat darab. * 1987 – Apámnak Elfelejtettél szólni, hogy elmész és nem hagysz hátra semmit csak merev, kihűlő testedet amint ötven évnyi életet próbál összevetni öt perc halállal. Szerkesztette: Vincze Andrea Victória Kép: Oláh Gabriella portréja