Minap olvastam egy közösségi oldalon „ Három éve vagyok özvegy nyugdíjas, jobbára egyedül élek, van egy kiskutyám, bent lakik a házban, ha már nagyon sokáig egyedül vagyok, bizony azt veszem észre, hogy vele "beszélgetek". A sors egy pillanat alatt megváltoztatja életünket,máris új helyzet elé állít bennünket. Fel kell dolgozni a párunk elvesztése során keletkezett fájdalmat. Eleinte még jönnek a gyerekek látogatóba de ők is élik az életüket és szép lassan magunkra maradunk,és már beszélünk állathoz,virághoz és magunkban.És mindig feltörnek a régi érzések sírással küszködünk és azon gondolkozunk hogy jutottunk ide,hogy lettünk ennyire magányosak. A válás félre sikerült élet is mind közre játszanak kialakulásában. Majd kialakul a betegség ( neurózis, depresszió, alvászavar, szenvedély-betegség ).Majd menekülés még önmagunk elől is és önmagunk leértékelése komoly önbizalom vesztés. Teljesen befordulunk és még a lakást sem szívesen hagyjuk el. Az idős embert ha csak lehet, vonjuk be családi életünkbe, mert az unoka megfiatalítja a lelket és célt ad életünknek.Régen több generáció élt együtt és nem volt ilyen sok magányos ember és jobban odafigyeltek egymásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése