És most utolértem magam érzelmileg is. Egészen pontosan az érzelmek értek utol engem. Kb. most, amikor ezek a sorok születnek, született meg tizenhat évvel ezelőtt a második gyerekünk. Az első lányunk. Nyilvánvaló, hogy én is mint minden anya, rajongva szeretem őt (is) az első pillanat előtt óta. Most meg kell tanulom szépen lassan elengedni. Kicsit távolabb magamtól. Mert ez a természet rendje. Így teszek vele jót. Meg persze magammal is. De ez most talán nehezebb, mint a fiamnál volt/van. Szeretném jól szeretni és jól félteni. Jól terelni és jól “fogni”. Szeretnék jó anyukája lenni. Szeretném jó sokáig kísérni az úton. Az apukájával együtt. Aki még nálam is jobban rajongja és félti.
Persze minden pillanatban elolvadok, ha látom. De most valahogy nagyon erősen hat rám a belőle áradó szépség. Ami nem a csinos kis pofija miatt igazán értékes, hanem ami a lelkében rejtőzik. Szerencsések vagyunk mind, akiket körberagyogsz Rebuskám!
Isten éltessen kislányom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése