Tizenkilenc éves koromban szembesültem vele először, az ember bohó fiatal, tele energiával, életkedvvel, ki gondol még ilyenkor a halálra és főleg ha a legkedvesebbet, a legdrágábbat, az édesanyját veszíti el. Emlékszem aznap reggel már csomókban hullott a haja, magához húzott, gyengéden megsimogatott, megpuszilt, Ő már érezte mennie kell. Tizenegy órakor jött a telefon meghalt, A vonatablakban csak futott a táj de csak homályosan láttam a sírástól, már az állomáson láttam az emberek sajnálattal nézek rám, kis faluban hamar megy a hír. Nehéz szívvel benyitottam a házba és ott láttam Őt a tiszta szobában kiterítve egy fehér lepedőn, az álla felkötve. Csak álltam nem akartam tudomásul venni a megmásíthatatlant a véglegest, csak zokogtam, zokogtam Édesapám pedig csak azt hajtogatta MIÉRT. Hirtelen felnőtt lettem. Nővérem este ért haza Budapestről Ő 20 éves volt, végig sírta az utat pesttől hazáig, a másik nővérem 25 éves volt, egy gyerekkel, családdal, nagy fájdalom volt mindnyájunknak. De az élet megy tovább, testvérem visszament Budapestre folytatta az iskolát, a másik nővéremet várta a család És nekem meg kellett tanulnom főzni mosni takarítani. Évek multán Édesapám is követte, majd egyszer Én is. A temető előtt járok el kerékpárral dolgozni és gyakran bemegyek és elgondolkodom az élet dolgain, mostanában már azt veszem észre beszélgetek velük. Édesanyám emlékére
Esőcsepp pereg az ablakon,
Könnycsepp csordul le az arcomon.
Gondolatom messze száll,
Édesanyám oly távol már.
Kalandozom a múltban,
Drága gyermekkoromban.
Gyermekként védett, mindig megértett.
Jobban ismert mindenkinél,
Mindig éreztem a szeretetét.
Jó szíve vezette, mi voltunk az élete értelme.
De sors kegyetlen volt,
Mert oly korán elrabolt!
Űrt hagytál magad után,
Melyet semmi sem pótolhat már!
Életem nélküled élem,
És a sorsot nem értem!
Miért volt oly kegyetlen?
Miért rabolt el ily korán tőlem?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése