NAPJAINK
Jutunk-e lentebb,
leszünk-e fentebb,
ma még nem tudhatjuk.
Imbolygunk a valami peremén,
kapaszkodunk a semmibe,
csak hogy fent maradhassunk,
ha bolyongó napunk
reggelre ébredő egünkre ér.
Nem szédít már
a lángoló magasság,
bizton érezlek
ebben a törékeny fényidőben.
Árnyékom vagy, illatom, ízem,
csontom, húsom, bőröm,
szívemben rejtező
két dobbanás közti lélegzetem.----
Szemedben nézem a szépet,
a festetlen örökkévalót.
Szavakat formálsz számra,
csendre csendet takarsz,
vigyázol, hogy bennem tarts
minden gyermeki álmodót.
Súlyos ítéletek közt
súlytalan lebegünk
kéz a kézben, láncok nélkül
foglyok vagyunk
kettémetszett világunkban,
szabadok a felhők közé
hajított álmainkban.----
Mert te még hiszed,
és én tanullak hinni,
mert te már tudod,
és én tanullak tudni.
A tegnap, hangos zajjal
hullámzott mellettünk,
fuldokolt a remény,
könyörgött a térdeplő hit,
hozzád sodródtam, féltem
a múlt örvényétől, hogy minden
parttalan lesz, s könyörtelen mély.
Te két kezeddel medret vájtál
abban az óceáni kékben,
arcom tükröződött
a kisimított víztükörben.----
Láttalak téged. Minket.
Hallottam a holnap csend szavát,---
a tegnap roppanó fájdalmát,
a ma bizonytalan kötéltáncát.
De már nem érdekel a csend zaja,
nem fáj az üvöltő némaság.
Már nem akarom tudni
hány nap a világ,
ki szárnyal, és ki zuhan,
ki lesz hajtó, és ki a préda,
ki számol ki, és ki marad bent,
mit terít elénk az ártatlan reggel,
és mit lop el a bűnös éjszaka.
Ma csak táncolni akarok.----
Ahogy a te dalod szól.
Ahogy te akarod. Én úgy akarlak.
Szavaid tisztaságára nyújtóznék,
mezítelen, csupasz-szabadon
szeretkeznék vágyaiddal,
éhes vadként felfalnám a hold
árnyéka alatt rejtező tested,
hogy elérve szíved,
kifele dörömböljem
a bennem feszülő őrjöngő csendet.
Ne akard tudni----
ki voltam tegnap,
és ki vagyok ma,
remény, esély,
vagy egyszerű szavakból
összefércelt szerelem.
Te talán érted ezeket a dacos
magamba fordulásokat,
látod, én csak ismerkedem
a karcos tükörből
visszanéző idegen arccal.
Ne akarj még indulni,----
hisz a felettünk keringőző
fecskehangú tavaszt elriasztanád.
Itthon az otthon. Megágyazott csend.
Kint, bent, lent, fent.
Szorítsd magadhoz gyengeségem,
hisz néha fárad a test a lélek,
halkul a szív, gyengül a lélegzet.
Éld velem a mába szédülő
időtlen szépet,
s hidd, a holnap nem hazug koldus,
csak szeretni jön el étlen-szomjan,
ajtónk előtt toporogva.---
S talán mindig így lesz.
Így örök-együtt mindig-szabadon,---
hisz oly kevés amink maradt…
ölünkre gömbölyödő álmok,
érintetlen pillanatok, halkuló szavak,
szédítő lebegés mélységek
és magasságok közt,
egy talpalatnyi igaz világ,
ajkunkra záródó csókok,
tenyerünkbe szorított titkaink.
Múlt, jelen, jövő.
Fényhidak. Napfoltok.
Hold arca. Csillagzuhanások.
Vigyázz rájuk, rejtsd két kezed közé---
mintha ázott kékmadarat óvnál,
kinek tépett szárnyai a földre hulltak.
Légy igaz, maradj való.
Játsszuk ma, hogy holnap van.
Hajolj rám szerelemben szeretve,
érezd a pillanatnyi lombozódást,
virraszd át velem a reggelt,
össze ne törje egy tolvaj szél
a maradék időnk porcelán arcát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése