2011. június 25., szombat

HÁNY ÉLETE VAN EGY NŐNEK?




Többször leültem, hogy akkor most megírom, ám az első néhány sor után mindig megakadtam.
Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy SOK. Így, csupa nagybetűvel, hiszen abban az egy életünkben amit szüleinktől kaptunk, nőként sok-sok helyen kell megfelelni. Néha talán lehetetlennek tűnik a feladat, pedig nem az.

Gyerekként nincsen nagy különbség a fiúk és a lányok élete között. Mindannyian óvodába, iskolába járunk, és hazaérve a másnapi feladatokra készülünk. Az első szembetűnő változásra kamaszkorban lehetünk figyelmesek, amikor édesanyánk már nem akar egyedül a konyhában lenni, és előbb kér meg minket bármilyen házimunka elvégzésére, mint fiútestvérünket.
Amikor elég idősek leszünk ahhoz, hogy elhagyva az otthon melegét külön költözzünk, akkor jövünk csak rá igazán, hogy mindaz, amiért Apa/Anya leszidott vagy megdicsért, mindarra amire éveken keresztül tanított, nem is volt hiába. Akkor nyernek értelmet ezek a dolgok, mikor a munkából hazaérve üres a hűtő, és nincsen kinek felróni, hogy miért?! Amikor a befizetetlen számlák miatt kikapcsolja UPC a televíziót és nem nézhetjük a kedvenc műsorainkat, immáron csak magunkat okolhatjuk. Mindezen dolgok akkor lesznek igazán érdekesek és nehezek, amikor nekünk kell megteremteni ételre valót, és a pénzt is nekünk kell kivenni a bankból, hogy a csekket befizethessük; és nem árt néha barátnők helyett/mellett kitakarítani a lakást, vagy kimosni a piszkos ruhát. Amíg pedig a postán állunk sorban a UPC csekkel a kezünkben és azon gondolkozunk, hogy vajon vettünk-e tejet vagy van-e még kenyér otthon, valahogyan meg kell találni azt a bizonyos arany középutat az életünkben, hogy se a szüleink, se a barátaink ne legyenek elfelejtve, ja, igen, és persze a munkahelyen is száz százalékosan kell teljesítenünk, mivel tudjuk, hogy sokan várnak a helyünkre.


Az összehangolást legjobb megtenni az előtt, hogy a nagy Ő belépne az életünkbe.
Az már egyszer igaz, hogy amikor ez megtörténik, az életünk fenekestül fordul fel, és nem lesznek fontosak sem a szülők, sem a barátok, sem az üres vagy éppen teli hűtő, csak az, hogy minél többet VELE lehessünk. Az egymást követő randevúk, szerelmes esték után szinte törvényszerű, hogy összeköltözzünk a szeretett férfival és ekkor kiderül szüleink jó munkát végeztek-e. Hiszen valakiről gondoskodnunk kell ezentúl. Már nem lehetünk csak magunk, és nem vonhatunk vállat az üres hűtő látványakor sem. Persze, most lehetne azt mondani, hogy miért én gondoskodjak róla, hiszen eddig is ellátta magát?! Ez így van, de csak azért, mert nem volt mellette senki. Alapvetően viszont bármennyire is kiharcoltuk az egyenjogúságot, a klasszikus férfi-női szerepek nem változtak. Belénk van kódolva a gondoskodás és a féltés. Attól a pillanattól kezdve, hogy összeköltöztünk a „hátramozdítónkkal” már nem csak a saját életünket éljük. Napközben tulajdonképpen minden változatlan: dolgozó fiatal nők vagyunk, délután, a munka végén azonban átváltozunk, és háziasszony lesz belőlünk. Agyunk az esti vacsorakészítésen, a mosatlan ruhákon, és az esetleges rendrakáson jár, amihez reggel nem volt kedvünk.
Azután egy szép napon szülővé válunk: a gyermekünk megszületésével együtt egy harmadik énünk is születik, nőből vagy anya lesz. Ismét újat tanulunk, és ennek az újnak is meg kell felelni tökéletesen, és teljesen. Ahogy babánk növekedni kezd feladataink száma is egyre több lesz. Amikor visszamegyünk dolgozni tulajdonképpen új dolgozóként térünk vissza. A kollégák is lecserélődtek. Már semmi sem a régi… Szembe kell néznünk a ténnyel, lehet, mi vagyunk a legöregebbek, ha nem is életkorilag, de azáltal, hogy fiatal anyák lettünk kikerültünk egy jól ismert „láblógatós” körből; vár ránk az otthoni munka a gyerek és a kedvesünk. Más értékrenddel élünk, sokkal fontosabb dolgok kötik le a figyelmünket, mint a munkahelyi pletykák, vagy a „Hová menjünk szórakozni a hétvégén?” kezdetű körkérdések. Ez persze nem jelenti azt, hogy anyaként eláshatnánk magunkat, nem élhetünk másnak mint a csemeténknek, és a férjünknek, de meg kell tanulnunk mértékkel élni.
A napi gondok mellett, amit a munkahelyen elviselünk a főnökünk, vagy néhány kolléga által, időt kell szánni a gyerekünkre, a házimunkára és este a férjünkre is.

Íme, ahogy én látom a női létet. Az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés, hogy a cikk írója egy sok mindent megélt érett nő. Nem így van, sőt alig fél éve, hogy összeköltöztem a kedvesemmel. Én igazán nem panaszkodhatok, mert Ő tényleg a tenyerén hordoz, akár az ágyba kapott reggelikről, akár a meglepetés házimunkákról legyen szó. Csak kívánni tudok mindenkinek, egy legalább ilyen lovagias, udvarlós férfit ebben a korban, amikor állítólag már ez nem divat, de a lelkünk mélyén vágyunk rá.


Eszter

2011. június 22., szerda

A NAGYI.



Az élet kiszámíthatatlan megszüljük gyerekeinket,felneveljük és hirtelen valamilyen oknál fogva a nagyira marad a két kis csöppség az unoka. A szülők felelőtlensége és nemtörődömsége miatt ( a gyámhatóság másképp elvitte volna őket állami gondozásba).Mennyi törődés és félálomban töltött éjszaka,aggódás míg pelenkások voltak,rohanás az orvoshoz ha betegek voltak. Az első nap az óvodában és később az iskolában,tanítani nevelni őket és megteremteni az anyagiakat hogy mindenük meglegyen és 11 és 14 éves korukban megjelennek a szülők hogy visszaveszik Őket.Nagy fájdalom ez hiszen sok szeretetet adott a gyerekeknek,anyagi okok miatt tart a huzavona és a gyerekeket megfenyegették nem engedik a nagyihoz és most nem láthatja őket.A szülőknek el kéne azon gondolkozniuk mit tettek és nem tilthatják el a gyerekeket az imádott nagyitól,aki kétségbeesetten ragaszkodik az általa nevelt unokákhoz,fájdalmában sokszor már élni sincs kedve. Az élet azonban megoldja ezt a problémát is mert ha nagykorúak lesznek a gyerekek bármikor megkereshetik azt aki szeretetre és tisztességre nevelte unokáit, a NAGYIT.

2011. június 8., szerda

TE meg ÉN...



Egy boldog új nap ébred szenderegve,
harmattal szőtt a bársonyos reggel...
Aléltan sóhajt a vágy,
lelkeink szelíd dallama dúdolja,
kincset talált...
A bánat percei tovaszálltak,
vége a könnyízű éjszakáknak.
Picinyke szikra csillan bensőm rejtekén,
fény szárnyain suhan egy érzés,
szívem már jó helyen...
boldogan megpihen...
Álmaim gyöngyfüzérként függtek az éj tavában,
már nem keresem, benned megtaláltam...
Te vagy a tiszta forrásom,
melyben megmártózik a remény,
hol édes a fájdalom,
s gyengéd sóhajjal ölel a fény.
Ringass el, altass el,
az alkony csöndjében
édes varázst lehelsz csókoddal felém,
csillagfénnyel szőtt utunkon,
a szerelem gyöngysorát szórjuk szét Te meg én.

2011. június 1., szerda

THOMAS GRAY ELÉGIA...Rick Wakeman zenéjére


Elégia egy falusi temetőben.
Harang búcsúztat elköszönt napot,

bégetve tér meg a rétről a nyáj,

a fáradt pór is hazaballagott,

s az éjre és reám maradt a táj.



Homályba hull a sürvedő határ,

a levegőben ünnep csendje zsong,

csak még körözve zúg az éjbogár,

s aklokban kong az altató kolomp.



S repkény-benőtte tornyának fokán

rikoltoz még az álmatag kuvik,

a járkelőre, ki dohos zugán

zavarni merné, hol most megbuvik.



Ahol a gyep halmokra domborul,

bozontos szil- s tiszafa lomb alatt,

kisded sírjuk mélyében jámborul,

e hely szegény atyái nyugszanak.



Tömjénszagú hajnalszellő nesze,

zengő kanászkürt, kakas-harsona,

csicsergő fecske szalma-ereszen:

fel nem riasztja őket már soha.



Tűzhely többé nem lángadoz nekik,

gondot rájuk szorgos nő nem visel,

elébük nem szaladnak gyermekek,

fáradt arcuk csókkal borítni el.



Sarlójuk ért kalászt vágott sokat,

s hogy túrt a rögben ekéjük vasa!

Hányszor repült velük vidám fogat,

s markos csapásuktól hogy dőlt a fa!



Gőg ne gúnyolja hasznos mívüket,

házias lényük szürke fátumát,

a rang ne légyen tompa és süket,

hallván e zord paraszti krónikát.



Címer-hivalgás, pompa, hatalom,

s minden szépség, mely ezekből ered,

eléri végóráját egy napon;

a diadal-út is a sírhoz vezet.



Ne ródd fel, Hiúság, hibájokul,

hogy az emlék nem állít oszlopot,

s nem szólnak róluk márvány homlokú

csarnokokban dicsérő himnuszok.



A kósza lelket urna, mellszobor

volt otthonába visszacsalja-e?

Dicséretet meghall-e néma por,

csábszóra hajt halál süket füle?



E zugban tán olyan szív porladoz,

mely égi tűztől égett egykoron,

kéz, mely kormányra volt alkalmatos,

vagy mámort csalt ki érző húrokon.



De a Tudás idő-rótt lapjait

meg nem nyitotta őnekik soha,

szükség letörte szívük vágyait,

megvette lelkük az ínség doha.



Ó, hány meg hány szűzfényű drága kő

hever a tenger titkos rejtekén,

s a rétnek hány pazar virága nő,

s hervad látatlan puszták vad szelén!



Egy póri Hampden porladozhat itt,

ki bátran állt ki ősi jussokért,

nevetlen Milton bízvást nyughatik,

s egy Cromwell, ki nem ontott honfi-vért.



Tanácsban ülni méltóságosan,

megvetni szenvedést és sorscsapást,

bőséget hozni honra gondosan,

élni históriát szemlátomást,



nem adatott: hol korlátozva van

a virtus, ott a bűn is zabolán,

nem telt sorsuktól trónvívó roham,

nem is derültek társaik baján.



Nem rejtegették lelkük igazát,

nem ölték el hamvas szemérmüket,

s hova a pompa s gőg áldozni járt,

nem gyújtottak tömjénező tüzet.



Őrült tömeg zajától messzire,

józan vágyuk túlságba nem csapott,

az élet hűs patakja mentibe'

pályájuk zajtalan volt és nyugodt.



S mégis jutott, lám, némi oltalom

poruk fölé: goromba kődarab,

egy-egy göcsös vers az oldallapon,

futó sóhaj adóját kéri csak.



Parasztmúzsától rótt név, görbe szám,

világhírt pótol itt nagy-jámborul,

s szent mondatok, melyeknek sugarán

a moralista pór halni tanul.



Mert sanyarún-is-kedves életét

a semminek vígan ki adta át,

ki nem veté, a nap fényözönét

elhagyva, hátra bús pillantatás?



Lágy ölre vágyik még a búcsuzó,

a megtörő szem könnyet esdekel,

sírból is felhat bús emberi szó,

még szívünk hamva is vágytól tüzel.



S terád, ki szürke holtakon borongsz,

és néma sorsuk versben mondod el,

ha esti szél késő lélek-rokont

tűnődve hajt e hantokhoz közel,



egy ősz juhász emlékszik tán, eképp:

„Hajnalban itt gyakran mutatkozott,

tiporta dombok harmatos gyepét,

hogy fent köszöntse a kelő napot.



S a lombos bükk tövén, mely sudarát

göcsös gyökérből hányja fel amott,

el-elhenyélt hő délórákon át,

s nézé merőn a locska patakot.



Az erdő szélén járva, gúnyosan

mosolygott, még magában is beszélt,

majd dúltan bolygott, révülten rohant,

mint kit a gond vagy szerelem emészt.



De egy reggel már nem találtam ott

a hanga közt a kedves fák tövén;

új nap virradt, hol a patak csobog,

gyepen, berekben sem találtam én.



Harmadnap láttuk: éneklő menet

vivé lomhán cintermi ösvenyen.

Jer s olvasd (mert te tudsz) a vésetet

vadrózsa alján a kicsiny köven":



A sírfelirat



Egy ifjú szállt itt sírjába korán,

kit hír s szerencse nem pártolt soha,

de kegyes volt hozzá a tudomány,

s mátkája volt a melancholia.



Jósága nagy volt és nyíltsága szép,

az égtől kárpótlást bőven kapott,

szenvedőknek jutott könnye elég,

barát-szívet kért, s ez megadatott.



Ne kérdd tovább erényit, vétkeit,

a szörnyü mélyből fel ne ráncigáld

(hol rémség és reménység közt lesik

mindmegannyian a Feltámadást).