EGY DIÓFA TÖRTÉNETE--Egy csepp falutól nem messze egy tanyán került a földbe még csemetekorában. Megvan annak már százhúsz éve is, hogy gondos kezek bölcsőt ástak neki, majd puha földdel betakargatták és friss vízzel itatták. Hosszú évek teltek el, talán megvolt az egy évtized is, mire először hozott termést, és azon az őszi délutánon, amikor az utolsó diót is felszedték a kicsiny vályogház lakói, nem is sejtette, hogy estére a gyertyaláng fényénél egy új élet születik.----
Talán kétszer hullajtotta le a leveleit, mikor megint gyereksírást hallott a ház felől, és nem értette, miért lép ki az orvos lehajtott fejjel az ajtón. Mikor a lovas kocsi zörögve eltűnt a bokrokkal szegélyezett úton, a férfi lerogyott mellé, és csak rázkódó vállai árulkodtak arról, hogy könnyeivel áztatja a földet. A ház felől gyerekhangok szűrődtek ki, a megtört férfi könnyét a kabátja ujjába törölve feltápászkodott és hatalmas sóhajjal ment vissza a házba.----
Attól a naptól kezdve nem látta azt a fiatal nőt reggelente kis kosárkával kijönni az ajtón. Nem hívta magához a baromfiudvar lakóit, hogy egy kis kukoricával kedveskedjen nekik. Lassan megszokta, hogy csak a ház urának hangját hallja.----
Ahogy ő minden évben terebélyesebb lombkoronát növesztett, úgy növekedtek a gyerekek is. Gyerekzsivajtól volt hangos az udvar, hol a törzse mögé bújt az egyik, hol a másik próbálta megmászni őt.----
Észre sem vette, mikor lett csendes a ház. A gyerekek úgy repültek ki, mint a madarak az ágain levő fészekből, és egy téli estén nagyapó is örökre elhagyta a házat. Tudta jól, mit jelent ez, de egy cseppet sem volt szomorú, hiszen minden üresen hagyott fészekbe tavasszal, mikor rügyet hajt, és a zöld leveleit a szél fújja, újabb lakók érkeznek.----
De tévedett. Senki nem jött, és ő kétségbeesetten óvta a kis vályogházat a nap sugaraitól, a tomboló széltől. Esőtől ázva, védelmezőn nyújtotta ki ágait, de a kicsiny ház egy nap feladta a küzdelmet és összeroskadt.----
Az ősz észrevétlenül közelítette meg a nyarat, s bár a nap kitartóan próbált ellenállni, mégis egyre gyengülő erővel ölelte magához a tájat. Melengető sugaraival még végigsimította a fák lombjait, de a hajdanán méregzöld levelek mára már beletörődve sorsukba, rozsdás barna ruhába öltöztek és egyre többen hullottak alá a mélybe, hogy zörgős paplanná válva betakarják a szunnyadni térő földet.----
Az addigi langyos szellő is bátorságra kapott és kitartóan ostromolni kezdte őt. Egy reggelen hófehér hópihék szállingóztak az ágaira, majd a fagyos téli napok után megszánta őt a természet, és enyhüléssel hozta el újra a tavaszt. A napokból hetek, a hónapokból évek lettek.----
A vén diófa szinte óriásként magasodott a kis patak előtt húzódó erdős rész fölé. Eljátszott a gondolattal, hogyha kinyújtózna, talán elérné a napot, de mire kísérletet tett volna, addigra a nap szégyenlősen bújt el egy felhő mögé, így hát unalmában csak lenézett a kis völgyben lévő falura.----
Fél évszázada még az emberek hangyabolyként nyüzsögve járkáltak a kitaposott poros földúton, mentek a dolguk után. A szántóföldeken serényen dolgoztak, a lovak után kötött ekével szántották az esőre éhes földet, hogy pár hónap múlva betakarítsák a termést. A gyerekek mezítláb szaladtak az iskolába, hogy mire a tanító meghúzza a harangot, már ott üljenek a teremben. Mostanra már csak a templom tornyából integet felé. Nincs semmi dolga, hiszen rég bezárták az iskolát. A falu is csöndessé vált, már csak az öregek maradtak még egy kis ideig. A falusiak többsége a városba költözött. Nem találták már helyüket a faluban.----
Már nagyon öreg volt, talán egy évszázadnál is több ideje állt ott egyedül, mikor egy autó fordult be a bokrokkal már benőtt régi úton. A vén diófa nagyon izgatott lett és büszkén kihúzta magát. Az emberek körbejárták, csodálták, milyen széles a törzse, majd egy hangos zajt hallott és belévágott a fájdalom. Mikor hatalmas nyikorgással zuhanni kezdett, már tudta, nincs többé szükség rá.----
Ki tudja, mennyi idő telt el, és újra érezte a gondos kezek simogatását. Csiszolgatták, fújták, illesztgették, lakkal kenték be. Kíváncsi volt, mi történhetett vele, mert az öreg olyan szeretettel beszélt hozzá, ahogy az elmúlt években senki.
Aznap bevitték egy olyan házba, amit eddig csak kívülről láthatott, és óvatosan letették a padlóra. Még billegett, mikor meghallotta azt a csodás hangot, amit oly sok éve. Egy síró csecsemőt fektettek az ölébe, és ahogy ringatni kezdte, a sírás abbamaradt.--Brendt Veronika
