Tökéletes az életem. 46 éves vagyok, viszonylag egészséges, férj, gyerekek, a legidősebb 22, a legkisebb 13 éves, szép kertes ház, kocsi, munkahely. És ekkor jön a Hófehérke almája, kívül szép piros, csillog belül pedig: romlott.
Ennyi emberrel körülvéve magányos és tehetetlen vagyok, elrontottam valamit, de nagyon, és ez az, ami csak sodor magával, pillanatnyi problémákat oldottam meg csupán, az igazi akadályokat pedig levertem.
15 évvel ezelőtt, mikor a harmadik gyermekemet megszültem, az édesapám elhozta hozzánk segíteni az 58 éves édesanyámat. Az első születésekor egyetemista voltam, anyukám aktívan dolgozott, a férjemen kívül, aki akkoriban kezdett dolgozni, segítségem nem volt. Nem is kell erre számítani, mert mindenki maga alakítja az életét, tehát csináltam a dolgom, tanultam, szoptattam, vizsgáztam, végeztem a házimunkát, esténként a férjem besegített, a szüleim anyagilag támogattak.
A diplomaosztómon újra terhes voltam, dolgoztam fél évet, majd szültem, ekkor jött az anyagi segítség mellé két hét az anyukámtól. Kicsit könnyebb volt az a pár nap, ezt követően éltem a két éves kicsivel és az újszülött babával a kismamák megszokott életét egy évig, ekkor visszamentem dolgozni, de lelkes voltam, az éjszakai műszakokat is meg tudtuk oldani. Az volt életem legboldogabb időszaka, nehéz volt, de igazán jó.
Öt év telt el így, ekkor újra terhes lettem, a szüléssel együtt megkaptam az édesanyámat is. Két hét elteltével szeretett volna haza menni az édesapámhoz, aki ezt nem engedte, tehát maradt, azt gondoltam, mindjárt itt a Szilveszter, januárban majd elviszi az anyukámat. Nem így történt, kijelentette, ha haza megy, akkor ő költözik hozzánk. Persze ez teljesen lehetetlen volt, mivel az édesanyám maga is segítségre szorult, súlyosan elhízott volt, cukorbeteg, nem látott túl jól, de még tudott olvasni és kötni, elfoglalta magát, nem tudott közlekedni az utcán, séta, tömegközlekedés, bevásárlás, ügyintézés kizárva, a lakásban elmozgott nehézkesen, főzni még tudott és imádott is, de mindent oda kellett vinni az asztalhoz és ülve csinálgatta meg, mosogatás, takarítás nem ment. Ezeket a dolgokat én csináltam meg és ekkortól hetente egyszer jött segítségem a takarításhoz. Tulajdonképpen én és a családom kaptuk meg az apukámtól a feladatot, amit ő már nem akart 65 évesen tovább folytatni: az anyukámat segíteni, kiszolgálni.
Közben megszületett a negyedik gyermekem is, sajnos ő nem volt teljesen egészséges, a szívével volt probléma, de sikeres beavatkozás után meggyógyult. Amikor kiderült a probléma, kértem édesapámat vigye haza, legalább átmenetileg édesanyámat, mert ez most túl sok nekünk. Ő nemet mondott. Három hónapos volt legkisebb gyermekem, amikor beteg lettem (szívizomgyulladás), jártányi erőm se volt, sajnos a férjem se hitte el, hogy nem vagyok jól, későn fordultam orvoshoz, az édesapámat újra kértem, vigye haza anyukámat, ekkor is elutasított. Ebből a betegségből szívritmuszavarom maradt vissza, ami megkeseríti azóta is az életemet, bár már elfogadtam és talán tudok vele élni, nem lázadozom rögtön, amikor rosszul vagyok, hanem próbálom a nyugalmat magamra erőltetve kivárni a rosszullét végét és tovább folytatni az életem.
10 évig maradt nálunk anyukám, közben kétszer volt vérmérgezése, leállt a veséje, dialízisre szorult, én pedig szépen felőrlődtem lelkileg, a családi teendők és az anyukám betegsége, lelki problémái között, mert ő azt nem tudta feldolgozni, hogy az apukám elfordult tőle. Depressziója egyre súlyosabb lett. Kezdetben diétásan főztem neki, de éjjelente míg tudott járni megette a "maradékot", feladtam ezt a törekvésemet. Egyre rosszabb lett az állapota, ha elmentünk vendégségbe, mindig attól rettegtem, hogy valami baj történik, nem ok nélkül. Többször elesett, elájult, bokája eltört, térdét tönkre tette az elhízás, csak járókerettel tudott járni. Nagyon szeretem a vízpartot, a hegyeket és a nyaralást és tulajdonképpen mi akkor voltunk egy család, mikor elutaztunk, évente kétszer egy-egy hétre, no meg azok az esetek, mikor anyukám kórházi kezelés alatt állt. Kicsit nyugodtabb volt itthon a légkör ilyenkor is, annak ellenére, hogy nagyon feszült voltam az aktuális betegségei miatt.
Közben felnőttek a gyerekek, próbáltam itt is ott is megfelelni, a munkámat nem adtam fel, mert ott kiszámítható volt az élet, szeretem most is. Ha nem lett volna munkám, teljesen bediliztem volna. Ott persze senki sem sejt semmit abból, mit hogyan éltem meg itthon. Öt évvel ezelőtt teljes lelkiismeret-furdalás közepette szociális otthont kerestem. Anyukámnak. Nehezen, de beköltözött, nem éreztem jól magam a bőrömben, de az életem akkora fordulatot vett, hogy szinte el se hittem. Sokkal könnyebb lett minden, a háztartás, a gyerekek.
Ő viszont nem érezte jól magát annak ellenére, hogy minden csütörtökön dialízis után hozzánk érkezett, majd vasárnap este vittük vissza, végre megoldódott így a felügyelete a nyaralások idejére is. Két évig így telt az idő, majd akkor újra elégedetlenné vált, mert szobatársat kapott, addig egyedül volt a szobában. Új helyet kerestünk, egyszemélyes apartmant találtunk egy városunkhoz közeli kis faluban. Itt átmenetileg konszolidálódott helyzet, de másfél évvel ezelőtt édesapám beteg lett, három hónapos kórházi kezelést követően meghalt. Naponta több alakalommal látogattam, beszélgettem vele, levegőztettem, és mint kiderült ez nagyon rosszul esett az anyukámnak. Én nem tudtam apukámtól elfordulni, annak ellenére sem, hogy kiderült, nem élt egyedül: élettársa volt.
Anyuka onnan kezdve még szomorúbb, depressziósabb és elkeseredettebb lett. A temetésen se volt, mert ott volt az élettárs. Azóta még szomorúbban teltek a napjai, már hozzánk se volt kedve, nem tudtam semmivel kimozdítani ebből, próbáltam a múlt szép részeire emlékeztetni és mindent megadni, amire szüksége volt, de lelkileg csak egyre távolodtunk egymástól, ő nem értette miért nem szidom vele együtt apukámat, én pedig nem tudtam vele tartani ebben.
Egyre többször fordult elő, hogy nem volt kedve jönni hozzánk a dialízis után, sőt még Húsvétkor sem. Magát is okolta azért, hogy ilyen keserű lett élete, majd három héttel ezelőtt szívinfarktust kapott, de hiába volt éppen akkor egy napja a kórházban és újraélesztették, szív-katéterezték, mindent megettek érte, nem sikerült megmenteni az életét. Nem tudtam rajta segíteni, csak asszisztáltam az élete utolsó tizenöt keserű évéhez, ami elromlott, nem tudott helyre jönni. Voltak boldog időszakai nálunk, de alapjában véve végig szomorú és csalódott volt az utóbbi tizenöt évben.
Mellettem is elrohant ez a jó néhány év a huszonkét éves lányom semmire nem emlékszik, csak arra, hogy én ingerült, elfoglalt vagyok és kiabálok. Anyukaként és gyermekként is kudarcot vallottam. A munkámat talán feladhattam volna és házimunka átcsoportosításával több és nyugodtabb időt tudtam volna szánni a gyerekeimre is. A munkahelyem és munkám volt számomra nyugalom, a rend és tiszta viszonyok színhelye. Ott sose volt lelkiismeret-furdalásom, sok sikerélményben volt részem, ha nem lett volna, már rég összeomlottam volna. Valamit nem jól csináltam, nem tudom, mások hogyan csinálják. Sok ember gondozza a szüleit, oldja meg a problémáikat, nekem nem ment és most még a legfelnőttebb gyermekem is vádol. Hogyan lehet ebből a helyzetből felállni, kimászni? A férjem maga a csoda, kitartott mellettem, viszont a kapcsolatunkban nem érzem magam nőnek, anya vagyok és a szüleim gyermeke.
A mindennapokban összeszedem magam, keresem a jó kedvet, meg is találom, még magamon is képes vagyok nevetni, akár ironikusan is. Mostanában sokat sírtam önmagamhoz képest, utána jó volt..... HELENA
