Elveszített kislányom emlékére, aki erőt adott az újrakezdéshez!
Amikor már sokadszorra olvastam arról, hányan és hogyan veszítették el magzatukat, elhatároztam, megírom azt, ami velem történt. Nem a halott kisbabám születésének körülményeiről szeretnék írni, hanem arról, ami utána történt. Arról, hogy hogyan lettem újra mosolygós, vidám, életigenlő nő, és hogyan lettem végül mégis egy boldog édesanya.-----------------------------
Amikor elhangzott az a szívbemarkoló mondat, hogy "rossz hírem van...nincs szívhang..." azt hittem, vége a világnak. Aki átélte, tudja, milyen érzés, aki nem, hiába is részletezném...
Azonnal nyilvánvaló volt a számomra, mi következik ezután, de még "kaptunk" egy utolsó estét, így hármasban: a férjem, a kislányunk és én. Ma sem tudom, hogyan tudtam annyira összeszedett maradni, hogyan tudtam egyáltalán gondolkodni, de ha így két és fél év távlatából visszaemlékszem, jó, hogy így történt, jó, hogy nem egy őrjöngő anyára kell visszagondolnom, és úgy emlékszem, méltóképpen búcsúztunk el a gyermekünktől.
Meggyújtottunk egy gyertyát, csendben voltunk és végigsírtuk az éjszakát.-------------------------
A kislányom születése nagyon meghitt, családias környezetben történt, sok segítő kéz vett körül, volt idő és energia csak ránk figyelni, és a férjem is mellettem volt.
Szerencsére külön szobát kaptam (igaz, csak a krónikus belgyógyászaton akadt egy üres szoba), ahová három napra bezárkózhattam, és a férjemen kívül senkit nem engedtem be.
Aztán haza kellett menni...oda, ahová hárman szerettünk volna hazamenni.
Így ketten érkeztünk haza, majd végső búcsút vettünk a kislányunktól. Van egy gyönyörű hely, ahová sokat jártunk sétálni a férjemmel, ott találtunk Neki végső nyughelyet. Jó, hogy van egy hely, ahol néha hármasban lehetünk.
Aztán jöttek a szürke hétköznapok: emlékszem azokra az átaludt napokra, amikor a fal felé fordulva feküdtem, enni sem tudtam, és ha meg akartam szólalni, csak sírni tudtam.
Szerencsére volt két barátnőm, akik azt mondták, ha bezárom az ajtót, bemásznak az ablakon, így hát őket közel engedtem magamhoz. Sokáig és sokszor beszélgettünk arról, ami történt. Jó volt elmesélni újra és újra. Jó volt valakitől megkérdezni: miért? Pedig a választ ők sem tudták.
Jó volt sokáig elbújni a világ elől, jó volt két hónapot otthon tölteni - ennyi idő kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, vissza tudok menni dolgozni.
Szép lassan újra kinyílt a világ, szép lassan rájöttem, hogy ezt a gyermeket nemcsak én gyászolom, hanem a férjem is. Amikor erre rájöttem, elkezdtem erősödni - hiszen a mások gyengesége által leszünk erősek, és lassan újra elkezdődött a régi életünk.
Aztán azt vettem észre, hogy nagyon szeretnék újra gyermeket várni...nagyon. Befészkelte magát a fejembe ez a gondolat és nem hagyott nyugodni. Pedig még csak hónapok teltek el a tragédiánk óta.
Így telt el másfél év, és én a gyermek-akarás bűvkörében éltem. Orvoshoz jártam, szedtem a gyógyszereket, hőmérőztem, időre szerelmeskedtem, míg végül egyetlen petesejtem sem maradt, és az orvos azt mondta, ő már nem tud segíteni, ide már meddőségi szakember kell.-------------------------------
Itt jött el az a pillanat, amikor megálljt parancsoltam magamnak és megértettem, hogy egy gyermek érkezése nem olyan, mint amikor meglátok egy szép ruhát, nagyon akarom és megveszem. Ezt kettőnknek kell akarni. Nincs olyan lelkecske, aki egy ilyen görcsös, akarnok anyukát szeretne magának.
Megkerestem egy természetgyógyászt, megtanultam elengedni magam és a szép pillanatoknak élni, újra felfedeztem a férjem szerelmét, és néha kilátogattam az én kislányomhoz (mert a nagy akarásban Róla bizony megfeledkeztem). Egy ilyen látogatás alkalmával csoda történt velünk: a kis síron egy fenyőfa nőtt! Innentől kezdve tudtam, hogy már csak türelmesen kell várnom, és érkezni fog az, akire annyira várunk. Úgy, hogy közben éljük a mindennapjainkat: utazunk, sokat beszélgetünk, akkor szerelmeskedünk, amikor jól esik és élvezzük az életünk minden szép pillanatát.
Egy ilyen szép pillanatban aztán észrevétlenül megfogant a kislányunk. Akkor, amikor nem is számítottunk rá. Akkor, amikor megtanultuk elengedni magunkat. Akkor, amikor megtanultuk, hogy a dolgokat nem mi irányítjuk. Akkor, amikor megtanultuk tisztelni az életet és amikor megtanultunk hálát adni minden egyes napért.
A kislányunk most már lassan négy hónapos lesz.
Ő a második gyermekünk, aki két év, két hét két nappal a nővérkéje után mosolygott rá erre a csodálatos világra.
Kívánom, hogy történetünk adjon erőt és hitet minden olyan édesanyának, aki tudja, mit jelent elveszíteni egy gyermeket. Adjon erőt a gyászhoz és adjon erőt az újrakezdéshez, hiszen tudjátok: a felhők mögött mindig kisüt a NAP!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése