YESTERDAY'S STORY

Tegnapi történet 🤨 A Westendben ebédeltem, kicsit drágára sikeredett a marhapörkölt nokedlivel, mégse bírtam megenni. Amikor vittem kidobni a maradékot, egy idegen nő megállított. Nem volt rosszulöltözött, nem látszott betegnek sem, és annyit kérdezett, megeheti a maradékot. Hebegtem egy igent és szörnyen rosszul éreztem magam. Szégyelltem, hogy olyan világban élek, ahol ki tudja, milyen oknál fogva egy asszony arra kényszerül, hogy másokhoz lépjen, ennivelót kérjen. Nem pénzt, így nem lehetett azt mondani, hogy majd másra költi, netán italra, ő egyszerűen éhes volt. Szégyelltem magam, amiért nem látszik a Holdról is mekkora baj van az országban. Én nem értem az embereket. Azokat, akik szerint rendben van az egészségügy, akik fizetik a TB-t évtizedek óta, és elmennek magánrendelésekre. Nem értem azokat, akik úgy hiszik, az oktatás annyira semmitmondó, hogy nem érdemes róla beszélni, kiállni érte, pedig a gyerekeik jövőjéről van szó. Nem értem azokat, akiket nem rendít meg a hatalmas infláció, akik úgy érzik, hogy pár focimeccs és a nemzeti öntudatoskodás elég a hétköznapi boldogsághoz. Szeretném egyszer megkérdezni, hogy a nagy magyar öntudat és a nagy Magyarország visszaállítása vajon segítene-e beteg, szenvedő szüleinknek? Vajon számítana-e, ha már gyerekeinket nem műtötték át ki tudja mikké, hogy hány meg hány hal meg erőszak áldozataként? Ki figyel arra, hogy egyre több kiskorú szexuális zaklatás áldozata Magyarországon? Ki háborodik fel a szegénységen, azon, hogy lányanyákból egyre több van, mert nincs pénz, nincs akarat és szándék a felvilágosításra, mert a nagy keresztény értékrend erre nem terjed ki? Kit zavar, hogy egyre több sérült gyerek van hazánkban, aki nem kap fejlesztést vagy egyéb ellátást? Számít-e ma az élet Magyarországon? Kérdezem én, vannak, akik szerint a fájdalom és a szenvedés azért elviselhető, mert nem az egészségügyet fejlesztik? Ostoba, korlátolt és szegény ország vár gyerekeinkre. De egy szavunk se lehet, mert még mindig nem nyitjuk ki a szemünket, és szidjuk a szomszéd tehenét, amikor már a miénk rég az udvar végén döglődik.